Mondd, milyen ember vagy te, hogy eltiltod a párodat a gyerekétől?!

Mikor beszélni tanult, minden kedves arcú férfit apának szólított, most pedig azt füllenti az óvodában, hogy neki is van apukája, és hétvégente találkoznak. Az apának a 4 év során csupán egyszer jutott eszébe megnézni a kicsit a születésnapján, de az új felesége gyorsan lebeszélte őt erről a tervről.

A Svédországban élő, kétgyerekes fiatalember, ma kíváncsi lenne, honnan is származik, de az apja így négy évtized után sem hajlandó meginni vele egy kávét. István tapintatosságból először az apja testvérével vette fel a kapcsolatot - találkozó reményében. Ám amikor az apja új felesége meghallotta István hírét, dührohamot kapott, fenyegetőzni kezdett, majd sógorával is megszakította a kapcsolatot. A találkozó így nem jött létre.

Nem akarok most arról beszélni, mit érezhet egy olyan férfi, aki hirtelen rájött, hogy a kisgyerekes mindennapokat nem neki találták ki, és új életet kezdett - amiben csemetéjének már nem volt helye. Ezúttal nem akarom azt sem feszegetni, hogy mi lehet egy olyan férfi lelkében, aki a kisbaba mellett más nőbe lett szerelmes, és nem sokkal később inkább vele alapított családot, a régi famíliát pedig kizárta az életéből.

Most a másik oldalt, ezeknek a "derék" férfiembereknek az új társait szeretném megkérdezni, mert róluk ritkán szól a fáma: Mondd, te mégis hogyan tudtad összekötni az életedet egy olyan emberrel, aki megtagadja a saját húsát-vérét? Aki nem csak, hogy magára hagyott már egy nőt a legsebezhetőbb, legkiszolgáltatottabb állapotában, de hátat fordított a saját gyerekének is? (Aki talán soha nem tudja majd feldolgozni, hogy "nem kellett"...)

És te nemcsak boldogan vigyorogsz a közös képeken a wellness-hétvégéken és a tengerparti nyaralásokon azzal, aki után hiába sír a saját gyereke, de még tiltod is tőle az esetleges találkozót! Hogy tudsz nyugodtan aludni úgy, hogy a gyerek évi két képeslapot kap az apjától a születésnapján és karácsonykor? És hogy fér az arcodra, hogy szeretetmegvonással és öngyilkossággal fenyegetőzöl, ha a férjed szeretne meginni egy kávét azzal az elsőszülött fiával, akit több mint negyven éve nem látott? Kinek fáj az a kávé, mondd csak!

Az a fiú felnőtt, nem kér már sem figyelmet, sem gyerektartást (holott mindkettő megillette volna), csak szeretné megismerni az apját, hogy ezáltal önmagát, saját gyökereit és származását is jobban értse. És ki tudja, talán a ma már idős beteg apa (a férjed, akit úgy féltesz másoktól) könnyebben lépne át a túlvilágra, ha tudná: arcvonásai, tehetsége, szakmai szenvedélye halála után is megmarad. Ha képes volna átélni azt, hogy megbocsátanak neki, és ezáltal ő is megbocsát magának.

Alapesetben elfogadó, megértő alkat vagyok. De amikor a 4 éves Krisztike szemébe nézek, aki sóvárogva nézi a többi - apukájával játszó - gyereket a játszótéren, vagy amikor István arcán látom a csalódottságot, mert az apja nem jött el a megszervezett találkozóra, szeretném a képetekbe üvölteni: Milyen emberek vagytok ti, és mégis hogy tudtok nyugodtan aludni éjjel?! Én nem tudnék, és a gyomrom görcsben van már attól, hogy rátok gondolok, a drágalátos férjeitekkel együtt...

Nyitókép: Shutterstock