Azért nem kérdezlek az érzéseidről, mert félek hallani a választ

Régen még tudtam őszintén beszélgetni anyuval, de az utóbbi években ez megváltozott. Ahogy közeledtem a negyvenhez és még mindig nem találtam meg az igazit, egyre kevesebbszer kérdezte meg tőlem, hogy vagyok és mi a helyzet a magánéletemmel. Nem hibáztatom ezért, úgy érzem, hogy a saját kudarcának éli meg, hogy a lánya élete eddig nem úgy alakult, ahogy elképzelte. Ez az ő önvédelmi mechanizmusa, hogy ne kelljen szembenéznie azzal, hogy esetleg, mint anya valamit rosszul csinált. Bár nem tudom, gondolt-e már erre valaha. Igaz, sosem beszéltünk érzésekről, az nem az ő stílusa.

Arról bezzeg gyakran kérdez, mi van a barátnőimmel. Kikérdez minden részletről és őszintén sajnálja, ha rossz dolgok történnek velük, annak pedig örül, ha sikerük van. Ilyenkor kicsit féltékeny vagyok, mert sokszor azt érzem, én nem érdeklem őt ennyire. De azt is tudom, hogy én túl rizikós terep vagyok – sokszor azért nem kérdez tőlem semmit, mert nem akar szembesülni a válaszaimmal. Annyira fáj neki, ha kudarcot vallok, ha megint csalódok, hogy inkább nem akarja hallani. Így talán abba az illúzióba ringathatja magát, hogy minden rendben van velem és nem kell aggódnia miattam. De tudom, hogy a szíve mélyén sokat tépelődik, mert tudja, hogy nem vagyok jól. Azt pedig nehéz egy szülőnek megemésztenie, ha a gyermeke nem boldog.

Az apám sem sokkal jobb ebben. Ő ugyan megkérdezi, hogy vagyok, de azzal nem tud mit kezdeni, ha őszintén válaszolok. Csak azt szeretné hallani, hogy „Minden rendben van" és ő is mindig ezt kommunikálja felém. Ha kettesben beszélgetünk, szinte sosem beszélünk egymásról: mindig egy harmadik fél a téma. A nővérem, a macskám vagy a munkahely. Az mindig biztonságos terep. Igazából nagyon keveset tudok a szüleim érzéseiről, pedig nagyon kíváncsi lennék rájuk. De ők ettől mindig meg akartak kímélni, nyilván azt tanulták meg az ő szüleiktől, hogy ezt így kell csinálni.

Nem is csoda, ha a legtöbb ember képtelen őszintén beszélni az érzéseiről egy másik embernek vagy őszintén odafordulni felé. Sokan nem ezt tanuljuk otthon. A legtöbb családban nem beszélnek egymás mély fájdalmairól, félelmeiről, vágyairól. A családban is álarcot húzunk és szerepeket játszunk. Ezt aztán visszük tovább a párkapcsolatainkba és csodálkozunk, hogy valójában fogalmunk sincs arról, hogy a párunkat valójában mi teszi igazán boldoggá.

Félünk őszintén beszélni az érzéseinkről, mert attól tartunk, hogy a másik nem tud majd azzal mit kezdeni, elutasít, megszégyenít. Sokszor mi is félünk feltenni fontos kérdéseket, mert esetleg kiderül, hogy vannak dolgok, amit mi is rosszul csinálunk és a másik nem is olyan boldog mellettünk, mint ahogy azt mi elképzeltük. Sokkal könnyebb mások párkapcsolatáról beszélni, mint egymás szemébe mondani, mi mit érzünk és mire vágyunk.

Én mindenesetre nagyon vágyom arra, hogy ha lesz saját családom, őszintén és nyíltan tudjunk beszélgetni egymás örömeiről és fájdalmáról. Ez az élet része, nincs azon mit szégyellni, ha éppen nem vagyunk jó passzban, félünk valamitől vagy épp a másik vált ki szorongást belőlünk. Az igazi, őszinte kommunikáció által lesz egy kapcsolat is valódi és én valódi kapcsolódásokra vágyom.

Nyitókép: Shutterstock