Egy kislány, tele csikk okozta égési sérülésekkel...

"Legyen a neved Láki!" - rikkantotta ünnepélyesen a kislány, és magához ölelte a kutyát. Pedig a kis foxi pont minden volt, csak nem szerencsés: az egyik lábára sántított, büdös volt, és már hetek óta az utcákon barangolt. Ráadásul a jelek szerint többször is csúnyán megverték. Mária azonban - vagy, ahogy magát nevezte, Méri - rögtön szívébe zárta a kis kóbort.

Mária sosem szerette a nevét. Főleg, amikor tizenhárom évesen megtudta a jelentését: keserűség, vagy csepp a tengerben... Egyik sem volt túl szívderítő. Akkortól kezdte magát Mérinek nevezni - hiszen az olyan menő és csillogó.

Méri gyorsan körbepásztázta a parkot, hátha talál néhány galambetetés után hátrahagyott falatot, amit Lákinak adhat. Nem is tévedett: új kedvence boldogan majszolni kezdett egy kiflivéget.

"Jól van, egyél csak, nem sajnálom tőled!" - szeretgette meg Méri a kutyát, aki akaratlanul is megmorogta, amikor a lány sánta lábához ért. Méri elkapta a kezét, és ráhúzta a csikkekkel összeégetett karjára a pulóverét. "Neked is fáj, nekem is fáj..." - mondta félhangosan. "Sorstársak vagyunk."

Elhessegette magától a rátörő emlékeket, és felegyenesedett. "Fázom, induljunk!" - nézett körbe, mint aki nem tudja, merre is lakik. Tudta jól. És azt is, hogy nem akar hazamenni.

Láki hűségesen követte őt a hegyi utcákon. Felkapaszkodtak a meredek lépcsőn, majd Méri belépett a félig nyitott kiskapun. A gyerekotthon gondnoka épp végzett az aranyszínű falevelek seprésével. "Segíthetek, kislány?" - kérdezte, mert rögtön tudta, hogy nem odavalósi. "Igen. Itt maradhatok?"

Haizer Tímea novellája

Nyitókép: Shutterstock