Néma vallomás: majdnem megöltelek, kislányom

Sokáig cipeltem magamban ezt a terhet, s nem tudtam, kellene-e szólnom róla neked. Mert ez az én titkom, az én vétkem, azaz majdnem-vétkem. Fogalmam sincs róla, mivel ártok többet, ha hallgatok továbbra is, vagy ha megosztom veled, hogy valójában nem akartam, hogy megszüless.

Nem, ez így nem igaz! Hiszen akkor nem lennél itt. De majdnem elkövettem egy végzetes hibát, s bár nem tettem, mégis

Van-e erre mentség? Erre a gondolatra, erre a tervre? Mentség az, hogy az apád elhagyott? Mentség, hogy rettegtem attól, hogy lányanya legyek? Mentség, hogy a szüleim is arra biztattak, hogy oltsam ki az életedet? Nem. Erre nincs mentség. De a '70-es évek világa más volt, mint a mai. Ma senkinek szeme sem rebben, ha egy nő egyedül vág neki az anyaság útjának. Akkor... szégyennek számított. Persze a szabad szerelem jól hangzott, meg az is, hogy a vérszerinti apád megkérte a kezemet. Az esküvőt tervezgettük már, amikor úgy döntött, mégis túl fiatalok vagyunk a házassághoz. Az sem változtatott a nézetein, hogy elmondtam neki, állapotos vagyok. Ahogyan körülöttem mindenki, ő is úgy vélte, az lesz a legjobb, ha elvetetlek. Hiszen akkoriban már azt is lehetett. Én pedig hallgattam rá, hallgattam mindenkire, aki erre biztatott. A bizottság elé álltam, amely arról döntött, megszakíttathatom-e a terhességemet. Azt hittem, úgysem járulnak hozzá. De tévedtem. Pecsétes papírt kaptam róla, hogy engedélyezik az abortuszt. Időpontot egyeztettem, összecsomagoltam a kórházi pakkot és vártam.

Emlékszem, azon a hajnalon, amikor hivatalos voltam a kórházba, álltam az ablak előtt és néztem a sárga fényben úszó, néptelen utcát. Akkor is esett. Bár még nem éreztem a jelenlétedet - hiszen nem voltak rosszulléteim, nem mozogtál és semmilyen jelét nem adtad, hogy ott élsz bennem -, mégis könnybe lábadt a szemem és a nem létező hasamra simítottam a tenyeremet.

De ha nem lépek ki rajta, akkor egy olyan útra tévedek, amelyről fogalmam sincs, merre vezet. Bevallom, rettegtem mindkét lehetőségtől. Elhátráltam az ablaktól és leültem az ágyam szélére. Ekkor kopogtattak az ajtómon és az édesanyám lépett a szobába. Elegáns volt, mint mindig, de nagyon sápadt. Ő volt az abortuszom egyik legfőbb szószólója, mondván, tönkreteszem az életemet, ha lányanyává válok. Kinek kell egy megesett nő, karján egy csecsemővel?

Anya megfogta a bőröndömet és némán elindult a bejárat felé, ahol apám is ott állt. Ő is sápadt volt. Az előszobatükör előtt elhaladva rápillantottam a képmásomra és éreztem, ha most kilépek az ajtón, lehet, hogy soha többet nem látom viszont ezt a lányt. S ekkor, mintha villám ütött volna belém! Hirtelen elszállt minden kétségem és minden aggodalmam. Hiszen ez az én testem, az én gyermekem és

Nem akarom! – jelentettem ki hirtelen olyan határozottsággal, hogy magam is meglepődtem.
Azt gondoltam, hogy a szüleim majd elkezdenek győzködni vagy mérgesek lesznek, de semmi ilyesmi nem történt. Anyám letette a bőröndömet, odalépett hozzám és megölelt. A szemébe könnyek gyűltek, ahogyan apáméba és az enyémbe is. Azt gondolom, a megkönnyebbülés könnyei.

Sosem bántam meg, hogy így döntöttem. Attól a perctől kezdve, hogy elhatároztam magam, boldog voltam. Könnyű terhességet és könnyű szülést adtál nekem, s a lehető legkönnyebb, legszebb babaéveket. Veled kapcsolatban soha, semmivel nem kellett megküzdenem. Mindenki imádott, mert végtelenül szeretetreméltó személyiséggel rendelkeztél, nem hisztiztél, nem rosszalkodtál, nem dacoltál. Mintha a háládat akartad volna kifejezni egész életedben. Igazi áldás vagy, amelyért nem tudok elég hálás lenni.

Kint zuhog az eső, mintha a természet is sírna. Én bent ülök veletek a meleg szobában. Nézlek téged és az unokámat, akivel néhány hónapja ajándékoztál meg. Szeretném megosztani veled ezt a titkot, amelyről soha nem beszéltem neked, s amelyről nem tudom, kell-e, hogy beszéljek. Szeretlek attól a hajnaltól kezdve, de vajon megbocsájtanád-e, ha tudnád az igazat?

Éva történetét Szépvölgyi Izabella jegyezte le

Nyitókép: Shutterstock