Képtelen voltam kimászni a kapcsolatfüggőség mocsarából...

Pedig az elején minden olyan csodálatos volt. Felnéztem rád, csodáltalak, te pedig a tenyereden hordoztál. Azt hittem, ez egy igazi mindent elsöprő szerelem lesz és tulajdonképpen abban igazam lett, hogy mindent elsöpört, önmagamat is. Jelentéktelen vitákkal kezdődött minden, nem tetszett neked, ahogy öltözködöm és nem bírtad elviselni, ha bulizni jártam nélküled. Minden buli után meggyanúsítottál, hogy valakivel flörtöltem vagy valakivel kavartam a hátad mögött.

Egy idő után már nem mentem, azt mondtam a barátaimnak, hogy nincs kedvem, holott csak féltem a reakcióidtól. Itt veszítettem el először önmagamat. Egy idő után aztán már kávézókba, éttermekbe se mehettem. Minden reggel elvittél a munkahelyemre és értem jöttél este, szinte mindenhová együtt mentünk. A barátaim nem értették, miért tűröm ezt el és szép lassan eltávolodtak tőlem. Valójában én sem értettem magam, szerettelek és féltem tőled egyszerre. Már reszkető kézzel vettem fel a telefont, mégis iszonyú nagy szükségem volt rád. Gondoskodtál arról, hogy úgy érezzem, nélküled életképtelen vagyok és tulajdonképpen az is voltam.

Minden héten összevesztünk és kimondtuk, hogy nem akarjuk ezt folytatni tovább, majd szenvedélyesen kibékültünk. Minden pillanatban attól rettegtem, éppen min fogsz kiakadni, éppen mit csináltam rosszul. Elmondtál mindennek, elég volt véletlenül ránéznem egy másik férfira az utcán és rögtön én lettem a legnagyobb lotyó a világon. Persze jobb esetben bocsánatot kértél vagy ha úgy érezted, hogy nagyon rossz kislány voltam, csenddel büntettél.

Olyan szimbiózisban léteztünk, hogy egy idő után már azt sem tudtam, én ki vagyok és mit akarok. Eljutottam arra a szintre, hogy többször elterveztem, hogyan fogok veled szakítani, de képtelen voltam megtenni. Alkudoztam magammal, hogy majd legközelebb meglépem, majd legközelebb kiállok végre önmagamért. De amikor eljött az a pont, mindig kétségbeestem, hogy mi lesz velem nélküled és ezt jól ki is használtad és visszaédesgettél magadhoz.

Igazából élvezted a vergődésemet, mert tudtad, hogy hatalmad van felettem, amitől nem tudok szabadulni. Azt mondtad, hogy neked is fáj, hogy te is szenvedsz, de mégis én voltam az, akinek nem volt szava, aki úgy élt, ahogy te akartad.

Igazi pokol volt ez már mindkettőnknek, két kétségbeesett ember harca, akik képtelenek voltak a kapcsolatfüggőség mocsarából kimászni és csak süllyedtek lefelé, kapaszkodó nélkül. Lefogytam, folyamatosan sápadt voltam, életöröm már nyomokban sem volt jelen bennem, önmagam árnyéka lettem. Megszoktam a kollégák és ismerősök szánakozó tekintetét és ettől nagyon nyomorultul éreztem magam.

Évekig éltünk együtt, amikor eljött az a pont, hogy azt mondtam, ELÉG. Talán már te is rég erre vágytál, kifelé kacsingattál a kapcsolatból, ahol már mindent szétromboltál és csak füstölgő romokat hagytál magad után. Hetekre eltűntél és ez elég volt ahhoz, hogy mikor újra megjelentél, már nemet tudtam neked mondani.

Szakításunk után elutaztam két hétre Amerikába egyedül, ami egy igazi újjászületés volt. Bebizonyítottam magam, hogy képes vagyok nélküled is létezni és boldogulni. Rájöttem, hogy mindaz, ami történt, az én felelősségem is volt. Akkor egy életre megfogadtam, hogy soha többé nem engedem meg senkinek, hogy így bánjon velem.

Nyitókép: Shutterstock