
Összeírtam pár dolgot, amit szerintem tanulhatnánk a gyerekektől:
Kérdezz meg egy kisgyereket, mi szeretne lenni, ha nagy lesz! Biztosan van elképzelése, és meg is mondja neked bátran. Felnőttként ez már nem megy olyan jól: sokszor be sem valljuk ("Jaj, hát ez biztos hülyeség!", "Ebből nem lehet megélni! "), vagy ha mégis, sosem vágunk majd bele. Mert mi van, ha nem sikerül? Na igen, lehet. De mi van, ha mégis??
Ezt is elfelejtjük, mire felnövünk, vagy legalábbis ritkán tesszük.
Ha nem tetszik valami, megmondják. Ha szeretnének valamit, kérnek. Nem célozgatnak, nem várják, hogy kitaláld a gondolataikat: egyenesen elmondják.
Gondoltál már arra, hogy bármelyik kisgyerek hányszor esik el, mielőtt megtanul járni? Sokszor. Rengetegszer. És mégis: újra megpróbálja. Nincs olyan gyerek, aki feladná, és élete végéig csak ücsörögne, csak azért, mert elsőre nem ment. Na, ha valamit, akkor ezt kellene megtanulni tőlük! Nem sikerül rögtön? Na és akkor? Miért adnád fel?
Akár öröm, akár bánat éri őket, kimutatják. Persze, nem azt mondom, hogy kezdj el fennhangon sírni, ha kicsit is beütöd valamidet. De nyugodtan mutasd ki, ha fáj valami, vagy ha örülsz valaminek!
Te mikor játszottál utoljára? Oké, persze, egy felnőttnek nem ez a fő tevékenysége, de azért időnként igenis fontos. Társasjáték, kvíz, kártya, bármi játékos dolog lehet.
Kit zavar, ha nem tudsz jól rajzolni? Attól még nyugodtan megteheted, ha téged kikapcsol. Ez nem vizsga. Rajzolj, ha örömet okoz! Ha nem tudsz, akkor színezz! Vagy menj el egy jobb agyféltekés rajztanfolyamra, és rájössz, hogy mindenki tud rajzolni!
Rá tudnak csodálkozni egy-egy virágra, állatra, bármire. És ez irigylésre méltó. (És még csak nem is kell ehhez könyveket olvasniuk a mindfulnessről...)
Nem kell nagy dolog, hogy ámulatba ejtsd őket. Egy apróságnak is nagyon tudnak örülni. Ezt is mintha teljesen elfelejtenénk felnőttkorunkra. Miért ne lehetne legalább kicsit jobban örülni a dolgoknak?
Ha nem tudnak valamit, kérdeznek. Nem félnek attól, hogy mit fogsz róluk gondolni, amiért nem tudják.
Na, ezt felejtjük el leginkább! Miért? Mert alapvetően arra nevelnek minket, hogy az a "jó", aki szót fogad. Nem tudunk nemet mondani, mert félünk: nem fognak szeretni minket, nem leszünk jók. Pedig néha saját magad miatt kell.
Ha valami nem sikerül nekik (elesnek például), nem kezdenek el azon rágódni, hogy mit kellett volna másképp. Leporolják magukat és továbblépnek. Persze, ha fáj az esés, akkor először is kiadják a feszültséget (sírnak), csak aztán lépnek tovább. De biztosan nem merengenek azon órákig, esetleg napokig, hogy milyen hibát követtek el.
Nem szégyen bevallani, ha valami nem megy egyedül. Kérj segítséget! Ne várd, hogy valaki kitalálja a gondolataidat és a megmentésedre siessen, mert könnyen lehet, hogy hiába vársz...
Te melyik pontot szeretnéd visszahozni az életedbe?
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.