Nem tehetek róla, de utálom a szülinapjaimat

Gyerekként csillogó szemmel álltam a tortám előtt, és különleges pillanatként éltem meg, amikor elfújtam rajta a gyertyákat. Akkor még a számuk sem zavart, sőt minél több, annál jobb! Büszke voltam magamra, hogy már ennyi idős vagyok, élveztem a figyelmet, amit akkor kaptam. Az csakis rólam szólt, mindenki miattam gyűlt össze, na és persze az ajándékok... Varázslatos nap volt, minden évben alig vártam, és szomorú voltam, amikor véget ért, de tudtam, hogy „hamarosan" eljön a következő, amikor még több gyertya lesz a tortámon, és ez azt jelenti, hogy egyre „nagyobb lány" vagyok.

Viszont harmincon túl már eljutottam, oda, hogy egyenesen utálom a szülinapjaimat, és a hátam közepére kívánom az egészet. De hogy lett ebből a szuper dologból, amit imádtam, egy olyan valami, amit legszívesebben kihagynék az életemből?

Mikor kezdődött?

Talán kamasz koromban - akkor szoktak bejönni az „új szokások" – elindult bennem egyfajta félelem, hogy hamarosan 18 éves leszek, merthogy akkoriban az ember azt hiszi, hogy az a felnőttkor kezdete. Amellett, hogy onnantól már magunk vehetjük meg a piát az esti bulihoz, leérettségizünk, mi dönthetjük el, hogy hova tovább, a saját kezünkbe kerül az életünk, ami egyben jó érzés, de másrészről elég para is tud lenni.

De én amiatt sem vártam ezt a kort, mert 15 évesen, „öregnek" érzed a 18-at. Igazából bármennyi idősek vagyunk általában öregnek gondoljuk a nálunk 4-5 évvel idősebbeket. Ami utólag persze nagyon vicces, főleg a 18 esetében. De az lesz a 30-nál, sőt az 50-nél is majd!
Tehát már 14-15 éves koromban elkezdtem visszaszámolni, és nem úgy éltem meg a szülinapjaimat, mint azelőtt, mert éreztem, hogy minden egyes tortával közelebb kerülök a nagy változáshoz – amiket amúgy is gyűlölök a mai napig.

A 18 után persze hamar jön a 20, amit így utólag már egy csodálatos kornak látunk, de akkor az is óriási fordulópontnak tűnt, mert véget értek a tinédzser évek, most aztán már végképp felnőtt vagyok. Pedig...

Aztán 25 fölött engem már valóssággal elfogott a rettegés, hogy közeledek a 30-hoz. Így már abszolút nem örültem a szülinapjaimnak, hiába bíztatott mindenki azzal, hogy 30 felett kezdődik igazán az élet. Aztán a kerek születésnap maga szuperül sikerült, ezt nem tagadom, de így sem állítanám, hogy vártam a következőt. Pláne, hogy miután az ember átesik egy kerek számon, egy évre rá jön a hidegzuhany, amikor igazán tudatosul benned, és leesik, ami teljesen egyértelmű volt eddig is: hiába élted túl az előzőt, ez bizony még ennél is rosszabb lesz, mert ez a szám csak nőni fog!

Forrás: Shutterstock

A másik, hogy mindig az van a fejekben, hogy a szülinapnak egy csodálatos napnak kell lennie, ami csak az örömködésről szólhat. Az emberen már-már egyfajta nyomás van, ilyenkor nem történhet semmi rossz, és csakis boldog lehetsz reggeltől estig, más lelkiállapot nem megengedett. Pedig hát néha nem egészen ez szokott történni...

A nőknél talán gyakrabban fordul elő, hogy nem szeretik a születésnapjukat, valószínűleg azért, mert sokszor azt hallani, hogy a pasiknak szuperül áll a kor, ők csak érnek vele, mint a jó bor. A nőkről sajnos már ritkábban mondanak hasonlókat, és nekünk nehezebb felvenni a harcot az idő múlásával. Arról nem is beszélve, hogy ha még (vagy már) nincs pasi, nincs gyerek, vagy nincs karrier, akkor ketyeg az óra, ott lebeg a fejünk felett a félelem, hogy kicsúszunk az időből. Aki pedig ebben a cipőben jár, annak érthető módon nem a születésnapja a legkedvesebb nap az évben.

Valószínűleg, ha az ember azt érezné, hogy rendben van az élete, hogy ott tart, ahol kell, akkor nem utálná a szülinapjait.

 Na de sajnos ez az érzés manapság ritka, még ha megvan már a gyerek, család, karrier is. Mert akkor is ott motoszkál a fejekben az a rossz érzés, hogy valamiről lehet, hogy mégis lemaradok? Hogy nincs elég időm? Hogy több mindent kellett volna eddig megtennem? És egyfajta visszaszámlálásként éljük meg a születésnapokat.
De rájöttem, ez nagyon nincs így jól semmilyen korban sem!

Minden születésnapunkra úgy kell tekinteni, hogy az egy ajándék.

Mégpedig azért mert sajnos nem mindenki élheti meg azt a kort, amibe mi éppen beleléptünk. Igen, ez a 30-ra, 40-re is igaz... Minden egyes szülinapunkért tulajdonképpen hálát kellene adnunk, hogy betölthettük azt az életkort, és nem öregedésként megélni, hanem lehetőségként, ami nem biztos, hogy mindenkinek magadatok. Ha nekünk viszont igen, akkor élni kellene vele...

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

 Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek