Ha 30 évesen is levelet írhatnék a Jézuskának...

Gyerekkoromban imádtam levelet írni a Jézuskának. Minden évben gondosan kiterveltem, mely kívánságaimat vessem papírra, és minden alkalommal izgultam, hogy vajon eltűnik-e reggelre a kis borítékom.

Emlékszem, kinyitottam a szemem és az volt az első gondolatom: "Na, vajon volt nálam a Jézuska?" Aztán már pattantam is ki az ágyból, hogy ellenőrizzem az ablakpárkányt. Természetesen sosem volt ott a levelem, és ezt a melegség érzést máig nagyon élénken érzem a szívemben.

Ugyanez volt Mikuláskor is: ki kellett pucolnom a legnagyobb csizmámat, mert a Télapó csak a tiszta cipőkbe tett ajándékot. December 5-én este mindannyian kint hagytuk az előszobában a cipőinket, és kikészítettünk a Mikulásnak egy pohár tejet meg egy kis sütit. Másnap reggel úgy rongyoltam lefelé az emeletről, hogy kis híján leszakadt alattam a lépcső. Persze az is érdekelt, hogy mit kaptam ajándékba, de emlékszem, attól voltam a legboldogabb, hogy a Mikulás evett a sütinkből. Ezt egyszerűen nem bírtam felfogni, akkora csoda volt.  

Mostanában ezek sokszor eszembe jutnak, mert próbálok előkotorni a raktáraimból minél több örömet és melegséget, hogy ne hibbanjak meg, hiszen az idei évre sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy melegséget áraszt. Főleg mostanában, amikor egyre sötétebbek a nappalok, és egyre inkább be van határolva, hogy mikor és hányat léphetünk a sakktáblán. 

Idén a karácsony sem lesz igazán felemelő: nem fogok összeölelkezni a nagyszüleimmel, mert az manapság felelőtlenség, és nem lesz nagycsaládos társasjátékozás sem, mert az meg ugyebár tömörülés.  

Forrás: Shutterstock

Nem lesz napokig tartó családlátogatás, mert bárki lehet vírushordozó, de vásári forraltborozás sem, hiszen nem is lesz vásár. Nem fogunk összeülni a barátokkal, nem lesz közös vacsora a kollégákkal, nem lesz semmi, csak a rideg valóság, az önmegtartóztatás, a lelki éhezés.

Nem csoda, hogy életemben először elgondolkodtam azon, hogy hagyni kéne ezt a karácsonyfa állítást is a fenébe. Minek vegyek fát, ha egy fikarcnyi ünnepi érzés sincs a szívemben? Nem tudok úgy készülni a szeretet ünnepére, ha nem érzem magam körül a szeretetet.

Ha levelet írhatnék a Jézuskának, ma már egészen más dolgokat kívánnék. Régen beszélő Barbie babát akartam, ma pedig egy élő embert, aki minden nap beszél hozzám. Régen mobiltelefonra vágytam, most pedig szívem szerint kidobnám, mert nem normális dolog, hogy ezen keresztül kell tartani a kapcsolatot. Gyerekként addig tartott az ünnepi extázis, amíg kibontottam az ajándékokat, most pedig azt érzem, hogy minden együtt töltött perc egyformán értékes ajándék. Régen olyan szomorú voltam, hogy hetekig készülünk a karácsonyra, ami aztán 2-3 nap alatt véget ér - most azonban 2-3 napot se készülök rá, mégis hosszantartó űrt fog hagyni maga után.

Nem mintha ezeket eddig ne tudtam volna, hiszen már régóta nem vagyok gyerek. De most még inkább érződik, mennyire sokat jelent a család, a barátok, a szerelem, a kollégák és minden olyan emberi kapcsolat, amit egyébként alapvetően veszünk. Semmi sem alapvető. Bármikor kiránthatják alólad a talajt, levághatják alólad a lovat és megfoszthatnak mindattól, amit eddig könnyedén birtokoltál. Ez a tökéletes példa arra, mennyire nem szabad alapvetésnek venni semmit, mert ha így teszel, az élet azonnal rád pirít, hogy észrevedd, mennyire nyomorultul érzed magad ezek nélkül.

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

 Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek