Egy olyan betegséggel születtem, ami örökre megpecsételte a sorsom...

A helyzet az, hogy az én sorsom valamiért már születésemkor eldöntetett, és esélyt sem kaptam arra, hogy magam vegyem a kezembe, ahogy egyébként illene. A velem született bőrbetegségem korlátok közé szorít, és csak a legminimálisabb szinten tudok önálló lenni. A legnagyobb pech, hogy egy introvertált testhez egy extrovertált lelket kaptam, és e kettő kombinációja elég önpusztító.

Arról nem is beszélve, hogy a sorsnak még a humora is pofátlan, mert a végtelenül gyenge páncélomat még csak nem is esztétikusra teremtette, így még inkább megnehezítette azt, hogy feltűnés mentesen élhessek az egyébként elkorcsosult, „beauty" világban, és esélyem legyen normális emberi kapcsolatok kialakítására.

Gyerekkoromban sosem foglalkoztam a jövőmmel. Nem volt rá szükség. Egészen az érettségiig nem is érdekelt, hogy mi is lesz velem az életben. Aztán, végül tovább tanultam, szakmát szereztem - újságíró lettem, hurrá! -, majd később sikerült állást is találnom (nem a szakmámban), de nagyjából ennyit tudok felmutatni, maholnap belépve a harmadik ikszbe. Mókás, mi?

Míg a közvetlen és közvetett környezetemben mindenki építgeti magát és az életét, addig nálam benyomódott a repeat gomb. Az életemnek úgy 70-80 százalékát a négy fal között töltöm. Homeoffice-ban dolgozom, mióta az eszemet tudom; rongyosra hallgatom a zenei listáimat, sorra falom a könyveket – alig van már helyem nekik – és versenytempóban végzem ki az újabb és újabb sorozat évadokat. Ezekkel telnek a napjaim, heteim, hónapjaim... szóval, az életem nagy része. Nem járok (és soha nem is jártam) edzeni, futni, vagy bulizni. Tudom, hogy vannak, akik ölni tudnának azért a nyugalomért, amiben én élek, de életvitelszerűen nem egy nagy élvezet.

Mintha az Élet egyszer csak benyomta volna a Pause gombomat, míg az idő és vele együtt mindenki más tovább ment - én pedig lemaradtam tőlük, valahol 10-12 évvel korábban.

Pedig az ismerőseim, barátaim többsége velem egykorú, vagy csak néhány hónap, év van köztünk az én javamra... Mondhatom, hogy a szemem láttára nőttek fel. Időről-időre tanúja vagyok életük meghatározó pillanatainak, ilyen-olyan formában. Szerelmeknek. Kalandoknak. Eljegyzéseknek. Esküvőknek. Bébi bummoknak...

Mielőtt bárki is félreértené, ha épp olyan hangulatban vagyok, nagyon is tudok örülni mások sikerének, boldogságának, de van egy egészséges érzelmi határ, ami után csak az emojijaim mosolyognak helyettem.

Ugyanis, én mindezektől elég távol vagyok még... Egyáltalán nem fenyeget az eljegyzés, a lagzi vagy a gyerekvállalás veszélye – bár az utóbbihoz nem is ragaszkodom, az ő érdekében – és a karácsonyi csoportképeken is eléggé kitűnök a párok és a családosok gyűrűjéből.

Úgy érzem, mély vízbe vagyok hajítva, pedig nem tudok úszni és nem kaptam használati utasítást a saját életemhez. Ráadásul gyakran nyomják a fejemet víz alá, amivel egyáltalán nem könnyítik meg az életemet. A rajtam lévő mentőmellény pedig nem segít túlzottan... De valahol, mélyen még várom azt a csónakot, ami kiment. És, hogy aki evez, egy biztonságos kikötőbe kormányozza az életemet.

Pokk Brigitta

Nyitókép: Shutterstock