Rémálom vagy tündérmese az esküvő? Megéri „menyasszörnnyé” változni?

Akkor én mégis miért nem akarok sajátot?

A legtöbb nő kislánykora óta tervezi a nagy napot, és álmodozik arról, hogy talpig fehérbe bújt hercegnőként ünnepeljék őt és a lovagját. Szinte semmi sem változik amikor a hölgyemény felnő, ez az ábránd végig ott lebeg a feje felett, hát még ha már a herceg is megvan hozzá! A lánykérés is felemelő pillanat, na de ami utána jön: az álom megvalósítása, az esküvőszervezés.

Számomra viszont pont ez a része maga a rémálom!

Már kiskoromban is, ha a saját esküvőmre gondoltam, elkapott egy furcsa izgulás, a szó nem jó értelmében. Mostanra viszont már azt érzem, hogy egy lagzi megszervezése, és a részvétel rajta úgy, hogy én vagyok a főszereplő, hatalmas stressz lenne. De láttam a barátnőimen is, hogy sokszor ez egyáltalán nem leányálom, és nem feltétlen olyan, mint ahogy a filmekben ábrázolják: egy jó buli - az majd a lagzin lesz, csak odáig el kell valahogy jutni...

A ruhapróba még talán jó móka lehet, de sokszor úgy voltam vele, Úristen nem lennék a helyében, én képtelen lennék dönteni. A többi apróság és nem is annyira apróság kiválasztásánál, megszervezésénél, lebonyolításánál pedig végképp nem lennék a menyasszonyok helyében, akik néha valóságos „menyasszörnyekké" változnak, és kikészítik a környezetüket, na meg szívük választottját. Az utolsó héten pedig már tapintani lehet a feszültséget a levegőben, mert annyira izgul az ifjú pár, és persze a családi is. Mert hát egy esküvőn mindennek rendben és úgy kell lennie, ahogy azt megálmodtuk. Sokan mondják – én magam is a barátnőimnek – hogy pont ezt kell elengedni, mert minden úgysem lehet 100 százalékosan tökéletes, inkább csak élvezni kell. Igen ám, de azért a 90 százalékot mindenki szeretné megütni, és az se kevés meló.

A másik, ami sajnos nem csak engem, de sok más párt is elriaszt a nagy lagzi megszervezésétől, az a pénz. Mert lássuk be, horror árban van egy esküvő, még ha nem is a legfényűzőbb partyt hozzuk össze. Egy kis bulira is milliókat kell összespórolni. Egyetlen estére... Én ezért már egy ideje úgy gondolom, hogy ebből a rengeteg pénzből elmegyünk a párommal egy igazán klassz helyre nyaralni, egy vagy két hétre, esetleg a tengerparton összeházasodunk család, násznép és stressz nélkül.

Igen... Egészen addig ezt gondolom, amíg el nem megyek egy újabb esküvőre, és meg nem látom a barátnőmet álomszép menyasszonyként, a vőlegényt a könnyeivel küszködve, miközben a szerelme felé lépked, a zokogó szülőket... A pár sugárzó arcát, amikor kimondják az igent, az egyszerre vigyorgó és síró családtagokat és barátokat, az első hitvesi csókot, az első táncukat férjként és feleségként ellejtve. A leggiccsesebb szerelmes versek és nyálas dalok ilyenkor valahogy máshogy hatnak, és megríkatnak, pedig a hétköznapokban csak nevetek rajtuk. De ez annyira különleges, varázslatos nap, amin minden valahogy más, és egy pillanatra ilyenkor még a kétkedők is (mint én) szinte elhiszik, hogy létezik az a bizonyos, nagybetűs, igaz SZERELEM.

Ilyenkor azt érzem, ezt én is akarom!

Szerintem az esküvőkben, még ha nem is tart egy szerelem a sírig - és sajnos nagyon sok a válás manapság - az a szép, hogy akkor és ott a pár igenis hisz benne, hogy addig fog tartani, és akarják, hogy addig tartson, eszerint tervezik a közös életüket, egyszerűen mert szeretik egymást, és ezt akkor öröknek gondolják. Talán az is, de hogy mit hoz a jövő, azt úgysem tudhatjuk előre, de igazán mindig a jelen számít, abban pedig az a két ember szerelemes egymásba, és egy esküvőn pont ezt ünnepeljük.

Lehet, hogy akkor ez az egész mégis megér egy rakat pénzt és néhány idegösszeomlást?

Nyitókép: Shutterstock