Koronavírus: Hogyan védekezzek a szomorúság ellen?

Azt mondják ez lesz az új normál állapot. De ki szeretné ezt elfogadni? Ki akar úgy élni, hogy közben folyamatosan félni kell: a vírustól és a következményeitől, az elképzelhetetlen jövőtől, a változástól, az állandósult vészhelyzettől. Főleg, ha az ember idős, vagy éppen egy fiatal szingli, mint én...

Már tavasszal megtapasztalhattuk, mennyire nem igaz az az állítás, hogy a technika szépen lassan átveszi a személyes kapcsolatok helyét, hiszen a saját bőrünkön éreztük, hogy hatalmas szükségünk van egy másik ember jelenlétére, társaságára, érintésére. Hihetetlen, mennyire tud ez hiányozni. Akárcsak egy maszk nélküli arc. Egy mosoly.

A családdal való együttlét nem elégítette ki az összes szükségletem, de persze ettől még nagyon hálás voltam, hogy nem egyedül kellett töltenem a tavaszi kijárási korlátozás időszakát. Jó érzés volt a szeretteimmel lenni, de... azért hiányzott a saját életem, a saját társaságom. 

Aztán jött a nyár és a felszabadulás, de valahogy semmi nem tért már vissza a régi kerékvágásba. Sose felejtem el az első találkozást a barátaimmal: izgalommal vegyes szorongással húzogattam a margarétás szoknyám nem létező ráncait és közben néztem magamat a tükörben. Szinte már nem is ismertem rá arra a lányra, aki visszanézett rám. Furcsa volt a nejlonharisnya simuló idegensége a lábamon, az ékszer hideg, fémes érzése a fülemben és a parfümöm rég elfelejtett illata a bőrömön. Nem is tudtam, ki ez az ember. Ugyanaz, aki pár hónapja voltam? Vagy valaki egészen más? Lehet inkább otthon kéne maradnom - mondogattam magamban.

Nehéz volt újból visszatalálnom önmagamhoz, de nyár végére már szerencsére távolinak tűnt a kezdeti szorongásom. Igyekeztem minden pillanatát kiélvezni az élet szebbik oldalának, és úgy élni, mintha nem lenne holnap. Mert most kivételesen valóban nem túlzás azt mondani, hogy sosem tudhatjuk, milyen holnapra ébredünk. Ez pedig vészcsengőként csilingelt a fejemben, és azt harsogta: "Menj amíg még mehetsz, menj amíg még mehetsz!"

Forrás: Shutterstock

Minden áldott hétvégén táncolni mentünk vagy strandolni - szinte mindegy volt, csak legyünk együtt. Már-már függőként böngésztem a közösségi média eseménynaptárát, újabb és újabb lehetőségek után éhesen kutatva. Hiszen ki tudja, mit hoz a holnap... Ám ahogy azt vártuk, végül egyik napról a másikra megjöttek a szigorítások. Ahogy beköszöntött a rossz idő, a hideg szél és az esős időjárás, úgy költözött vissza belém a magány és a félelem érzése. Először jött a sűrített maszkviselés, a 11 órai zárás, aztán pedig az éjjeli korlátozás - ezekkel együtt pedig a fásultság, a melankólia és a feladás.

Nem tudunk mit csinálni. Nincs eszközünk ez ellen (még). Nem tudjuk mikor lesz vége (még). Nem tudjuk, hogyan lesz vége (még). Nem tudjuk, miként lehetne így új életteret kiépíteni. Szépen lassan mindenki megbetegszik, csak egyeseknek a teste, másoknak a lelke vész oda.

Persze, emellett nem feledkezhetünk meg arról, hogy ez a történet most nem az önzésről szól. Figyelnünk kell egymásra, kerülni kell a tömeget, és főleg az időseket. Tudom, miért van minderre szükség és eszem ágában sincs másképp cselekedni, csak közben félek, mert nem tudom, hogyan lehet így embernek maradni? Mi számít életnek? Az, amikor egy burokba zárva, a testi szükségleteinkre csökkentve tengetjük a mindennapjainkat? Hogyan lehet védekezni a szomorúság ellen? Vajon én vagyok az egyetlen, aki tanácstalan és kilátástalan? Ez ellen miért nem tudunk vakcinát készíteni, miért nem lehet egy tűszúrással véget vetni a magánynak? Kitartok, mert ki kell tartanom, de bevallom, most csak az egyedüllét lesz a társam ezen az úton.

Sápi Nikoletta

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

 

    Ezt olvastad már?