Az anorexia a testet és a lelket is koplalásra kényszeríti!

Kinyitottam a szemem, és csak meredtem a plafonra. Kintről madárcsicsergés hallatszott, és a reggeli napfény gyenge sugarai beszűrődtek a kórterem ablakán. Olyan szép nap lehetne ez a mai...

Minden adott lenne, hogy egy vidám napot töltsek el a szabadban a kiskutyámat, Suzyt sétáltatva. Vagy ülhetnék egy fa tövében is a kedvenc regényemmel, és élvezhetném, ahogy a lassan beköszöntő nyár átjárja a testem. De már annak is örülnék, ha bemehetnék az egyetemre a kedvenc professzorom előadásaira. Olyan boldog lehetnék...

De engem már lassan fél éve kizárólag csak az foglalkoztat, hogy a napi kalória adagom ne haladja meg a 200-at. Reggel 100 kalória, majd 30 perc futás a ház körül. Este ugyanez. Futás után hullafáradtan hazaesek, és bezárkózom a szobámba.

Nem akarok antiszoc lenni, tényleg nem! De a családom egyszerűen nem vesz arról tudomást, hogy bármennyire is szeretnék, én nem ehetek velük. Mégis hogy ehetnék velük?! Rögtön meghaladnám a napi megengedett kalória mennyiséget, annak pedig borzalmas következményei lennének: azonnal hízásnak indulnék.

A családom erről tudomást sem vesz, szinte az egész napjukat evéssel töltik. Reggel felkelnek, esznek. Hazajönnek a munkából és esznek. Délután az öcsém egyfolytában nassol valamit, de van, hogy random süteményekkel állítanak haza, és azt is megeszik. Mindezek után még egy kiadós vacsorát is elfogyasztanak. A cukros üdítőkről már nem is beszélve.

Hogy képesek ennyit enni? Legbelül, a lelkem és az agyam legeslegmélyén tudom, hogy semmivel sem esznek többet a normálisnál. Azonban ezt az érzést csírájában el kell fojtanom, nehogy rossz útra vigyen és lerombolja, amit eddig kőkemény munkával felépítettem.

Nyílik a kórterem ajtaja, és az az undok nővér odalép hozzám:

- Hogy vagyunk ma? - kérdezi a legnagyobb közönnyel és érdektelenséggel a hangjában.

- Ma beszélhetek végre pár percet a pszichológussal? - kérdezek vissza. Felesleges válaszolni a kérdéseire, úgysem érdekel itt senkit, hogy vagyok.

Forrás: Shutterstock

- Ha a doktornőnek lesz ideje, be fog nézni ide is, mondtam már! De nagyon elfoglalt, rengeteg betege van - felelte a nővér bicskanyitogatóan flegma stílusban. - De maga különben is inkább azzal legyen elfoglalva, hogy végre elkezd normálisan étkezni! Most pedig álljon rá a mérlegre, nem érek rá egész nap! - Majd elém rúgott egy mérleget.

Nem tudtam mit csinálni, ráálltam a mérlegre, és abban reménykedtem, hogy a tegnap belém tukmált fél szelet párizsi nem okozott végzetes károkat.

- Még mindig csak 41 kiló! Két kilót fogyott, mióta itt van. Nagyon nem lesz ez így jó! Miért nem képes megérteni, hogy ez akár az életébe is kerülhet?! Nem fogja fel, hogy a szíve bármikor leállhat, mert teljesen kizsigereli a testét?

Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, és hosszan néztem a mérlegen kirajzolódó számot. A belsőmet nyugalom járta át. Hát még mindig nem sikerült megtörniük! Tudom, hogy az a céljuk, hogy egy hájas, ronda disznóvá hizlaljanak fel, de nem fog sikerülni. Én kitartok az erőm végezetéig. Különben sem tudom, mit pattognak itt nekem, a szobatársaim ezerszer vékonyabbak, mint én.

Aznap saját felelősségre kimentem az egyetemre vizsgázni, és a sok gyaloglástól teljesen kimerültem. Visszafelé már taxit kellett hívnom. Aznap valami megváltozott. Ahogy a kórház ajtaja felé botorkáltam, úgy éreztem magam, mint egy kilencven éves néni, akinek már csak órái vannak hátra. Gyenge voltam, alig bírtam egyik lábamat a másik elé tenni. Aztán bevillant a kedvenc sütim képe, és próbáltam felidézni az ízét. Vajon lesz még alkalmam újra megízlelni, vagy ez itt már tényleg a vég?

Összeestem, és a betonon feküdtem. Aznap a halál széléről hoztak vissza az orvosok. A szervezetem annyira legyengült a sok éhezéstől, hogy gyakorlatilag a saját testemet kezdtem el felemészteni - táplálék hiányában. Azt hiszem, ennek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy végre feladjam a diétámat és normálisan kezdjek el enni.

Azóta felszedtem 15 kilót, megerősödtem, és már nem a fogyásban keresem a sikerélményeket. Új célokat tűztem ki: szeretném bejárni a világ összes országát. Elkezdtem rajzolni, amit a visszajelzések alapján nagyon jól csinálok. Hosszú út áll még előttem, de a legnehezebb lépéseket már megtettem. Eljutottam oda is, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül képes vagyok enni a kedvenc ételeimből.

Az anorexia minden borzalmát szeretném kitörölni az emlékeimből, de a betegség sok mindenre ráébresztett. És azt is tudom, hogy ezek után bármi történjen, én megbirkózom vele, mert a poklok poklát már megjártam. És oda sosem fogok többé önszántamból visszatérni.

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?