Nem tudtál megtörni, végül boldog életem lett.

Nem először jártam itt, és valószínűleg nem is utoljára. Így este hat óra felé az augusztusi nap már veszített az erejéből, de a levegőben még ott volt az az igazi "nyár illat". Érezhető volt az mindenhol: a hatalmas tölgyfák szélfútta, zizegő leveleiben, a zárni készülő sarki fagyiárus apró bódéjában.

Persze, a pirosra égett bőrömön is, mert a naptej - ugye - csak dísznek való. Már anélkül felismerem a barátaim közeledtét a bejárat felől, hogy oda kellene pillantanom. Nem éppen visszafogott, csendes, kedves lányok - ahol ők megjelennek, ott minden szem rájuk szegeződik. Ma ünneplünk. Ezt ők ugyan nem tudják, azt hiszik, ez is csak egy szokásos iszogatós, fürdős este. Nem hiszem, hogy elmondom nekik, miért hívtam őket ide. Talán majd egyszer, ha még ennél is bátrabb leszek.

Szándékosan jöttem negyed órával előbb, hogy a levegővel együtt magamba szippantsam az emlékeket is - ehhez kell némi egyedüllét. Ezer éve, mikor balett órákra jártam, mindig erre jöttem hazafelé a táncostársaimmal. Mindannyian gyűlöltük a balettet. A sok fájó spicc, a kimondhatatlan francia pozíciók és az ordibálva oktató tanár miatt - nem épp erre vágyik egy 9 éves lány.

Akkoriban kaptunk egy új tagot - talán Bianka vagy Blanka, nem emlékszem. Bamba, nagyon buta kinézete és csúnya gombafrizurája a retinámba égett, mégis már az első héten a társaság kedvence és afféle "vezetője" lett.

Fogalmam sincs, hogy miért, de kinézett magának. Először csak egyszemélyes hadseregként támadott nekem, később már szinte az összes lányt ellenem fordította. Ilyenek a gyerekek. És 22 éve itt, ezen a helyen, Bamba Bianka vagy Blanka négy másik lánnyal a földre lökött. Kezemet-lábamat leszorították, és addig csiklandoztak, amíg sírva nem kértem őket, hogy hagyják abba. Biztos jó poén volt egy gonosz lány szellemi szintjén.

Forrás: Shutterstock

Mikor óráknak tűnő percekkel később abbahagyták, szerencsére otthagytak, én pedig végre magamban lehettem. Félve, hogy valaki meglát, felpattantam, és sebtében letöröltem a könnyeimet meg a poros ruháimat.

Ezután pedig egyre durvább szívatások következtek. Gyakorlatilag így telt az egész gyerekkorom: némán, rettegve. Megkockáztatom, hogy egyetlen percét sem élveztem. Korán felfogtam, hogy csak egy kiút van: meg kell várnom, amíg felnőtt leszek. Addig meg valahogy ki kell tartani, és nem szabad megbolondulni. Reménykedtem, ha ez sikerül, akkor végre-valahára boldogan élhetem az életem.

De végül is sikerült. Itt vagyok. Győztem, és minden nap bezsebelem a jutalmam: a saját életemet. Minden évben eljövök ide ünnepelni, valahányszor úgy érzem, hogy elértem valamit, vagy csak átjár az érzés, hogy szeretve vagyok. Pezsgőt bontok azért a kislányért, aki kibírta.

A messzi múltban járó gondolataimból egy vállamhoz érő kéz hoz vissza a valóságba. Mosolyokat látok magam körül, érdeklődő, csillogó szemeket, színes bikiniket a ruhák alatt, hiszen ma még azért fürdünk is egy jót. Koccintásra emelem a sörösüvegemet. Fél másodperc sem telik el, és mindenki felhördül:

- Alkoholmentes?!

Sokat sejtetően mosolygok. Kíváncsi vagyok, hogy kinek esik le először.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?