Koronavírus: Felültem a pánikvonatra, de köszönöm, elég is volt!

Alapvetően racionális gondolkodású, de idealista embernek tartom magam. Világéletemben tartózkodtam a végletektől. A vírustagadó "de-hát-ez-csak-influenza" és "minden-megy-úgy-mint-eddig" attitűdnél egy járványügyi válsághelyzetben azonban csak egy károsabb van: a másik véglet, a pánikvonat.

Ami azt illeti, a pánikvonatra nagyon nem nehéz pillanatok alatt felpattanni. A home office öt éve a mindennapjaim része, de a home office segítség nélkül egy izgága kétévessel valami egészen más műfaj. Hiszen egyfelől aggódsz a munkád miatt, és próbálod magad kétségbeesetten utolérni éjszakánként az alvásod rovására - másfelől viszont nincs lehetőség pihenni, töltődni, lazítani.

Nem olvashatsz könyvet, nézhetsz filmet - a Kisvakondot és Boribont leszámítva -, valamint nem meditálhatsz vagy bóbiskolhatsz. Minden másodpercben a gyerek lekötése, szórakoztatása, vagyis inkább életben tartása a cél.

Ehhez jön még az egzisztenciális szorongás és a tény, hogy senki sem tudja, mi fog következni, és az meddig tart majd. És mintha mindez még nem lenne elég, nonstop aggódhatsz a családod idős és/vagy beteg tagjaiért - akikre talán épp te hozod a bajt, ha elszaladsz a boltba pár alapvető dologért, vagy beengeded a bébiszittert.

Voilá, ugye milyen egyszerű felpattanni a pánikvonatra?

Éppen ezért azokat az ismerősöket, barátokat sem hibáztatom, akik - hozzám hasonló módon - ezt megtették. Azt vettem azonban észre, hogy a pánik további pánikot szül, míg a végén a korábban pozitív töltetű online kapcsolódások borzalmas, vérszívó kampánnyá durvulnak. Napok sem kellettek ahhoz, hogy a félelmek miatt egyszeriben sokkolni és ijesztgetni kezdtük egymást - és gyomorgörcsöm lett, valahányszor kapcsolódtam az egyébként kedvelt emberekhez.

Forrás: Shutterstock

Persze az is gyönyörű volt, amikor az egyik vidéki kisváros lakótelepén élő barátnőmet kis híján meglincselte a közösség, mert az ötévesét reggel hatkor kivitte egy órára játszani a ház elé - amikor a madár se jár arra...

Ahogy számba vettem a napi 5 posztban nyilvánosan parázókat, megértettem: van, aki a saját szorongását oldja azzal, hogy kiabál, más pedig egyszerűen csak több figyelmet kíván magának. Például a drámai főhős szerepében tetszeleg - vagy épp egy jólértesült, belső körös emberében, aki mindent előbb tud, mint mások. És persze ott van az önigazolók népes tábora is, akik úgy vélik, Bruce Willis és MacGyver hozzájuk képest kutyafüle: önálló gazdaságot visznek, három tonnás elefánt is elfér a hűtőjükben, és 50 km-es körzetben nincs másik ház körülöttük.

Mindez dicséretes, de beláttam: az ő egójuk ne már az én lelki békém árán nőjön! Az az igazság, hogy kemény időszak előtt állunk mindannyian, sok kihívással - de én már most eldöntöttem: minden energiám kell ahhoz, hogy ne csavarodjak be és ne zuhanjak depresszióba, ezért elhagyom a pánikvonatot. Aki továbbra is rajta kíván maradni, annak természetesen jó utazást kívánok... de ezentúl nélkülem.

Én inkább kinyitom az ablakot, és kiülök az erkélyre a szikrázó tavaszi napsütésben... Arra az öt percre, amíg békén hagy a gyerek, aztán teszünk egy kört a ház körül a kismotorral, mielőtt felébred a város.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?