Vallomás a kötődésről - Az nem úgy megy ám!

Kávészünet...

Egy kávé mellett beszélgetünk. Az asztalunk a park szélén áll, köröttünk színpompás őszi ruhába öltözött fák lombját zörgeti egy lágy szellő és az októberi nap kissé erőtlenül próbálja sugaraival felmelegíteni az arcunkat. Mindketten felhajtjuk a kabátunk gallérját, de nem akaródzik egyikünknek sem bevonulni a kávézó zárt termébe. Most jó itt, igyekszünk kihasználni az indián nyár utolsó napjait.

Amikor elkortyoljuk a kávénk felét és túljutunk az udvariassági körökön – mert már két éve nem találkoztunk, s ilyenkor az ember nem csap csak úgy bele a lecsó közepébe – hirtelen megered a nyelve. Én meg csak hallgatom, s halk hümmentésekkel nyugtázom a szavait.

Emlékszem, mennyire izgatott volt, mennyire boldog, tele tervekkel és reményekkel. Már rég elkészült a babszoba, mosolyogva mutatta róla a képeket, elmesélte mennyi könyvet olvasott és hogy pontosan tudja, mit kell csinálnia, ha Hanna esetleg hasfájós lesz, netán éjjel nem akar majd aludni. Mindenre volt válasza, mindenre volt terve, ahogyan egész életében.

S bár nem kértem, ő mégis tanácsot ad. Vagy csak mesél? Nem is tudom.

Amikor a torkodon akad a kihűlt kávé...

Az nem olyan egyszerű ám... - kezdi, én azonban nem értem, voltaképpen miről is beszél. A szülésről, az első hetek fizikai és lelki kimerültségéről vagy miről? – Tudod, a kötődés. Mindenki azt mondja, hogy az csak úgy jön, akár a villámcsapás. Meglátod és megszereted, mint ahogyan a szerelmet is ábrázolják a romantikus filmekben. De ez nem igaz. Nem mindig igaz.

Hümmentek még egyet, de legbelül lefagyok. Mi az, hogy nem igaz? Miféle beszéd ez? Hogy érti, hogy nincs villámcsapás?

Az egyik felem meg sem akarja hallani, amit mond, hiszen manapság, amikor a csapból is a kötődés, a válaszkész nevelés, a hordozás, az együttalvás folyik, amikor alapvető elvárás, hogy az anya teljes szimbiózisban éljen a babával és azonnal tudja, miért nyekkent fel a csöppség... ebben a világban ez a beszéd elképzelhetetlen. Vagy mégsem?

Újra hümmentek és megpróbálok úrrá lenni a saját, ordítva tiltakozó gondolataimon. Megpróbálok figyelni, az ő hangjára koncentrálni, ami elmosódottnak és távolinak tűnik, mintha egy alagút másik végéből szólna. Aztán egyre közelebbről, míg végre megérkezik oda, velem szembe, az asztal túloldalára.

- Én nem is értettem, mi van velem – hallom, most már tisztán és érthetően. – Egyszerűen nem éreztem semmit. Először azt hittem, a kimerültség miatt, de a születése utáni 2-3 napban sem változott a helyzet. Szoptattam, tisztába tettem, ringattam, de nem éreztem azt, amit éreznem kellett volna. Csak egy dolog volt bennem: félelem. Féltem, hogy ezután már mindig így lesz. Amikor egyedül voltam a kicsivel álló nap zokogtam.

De azt tudtam, hogy valami nincs, aminek lennie kellene. Féltem beszélni róla bárkinek, mert úgy éreztem, ez az állapot nem normális. Arra gondoltam, megbolondultam. Elvette az eszemet a szülés. Hiszen egyáltalán mi bajom? Miért van rajtam a világ fájdalma? A szülés a legnagyobb rendben zajlott és egy gyönyörű, egészséges babának adtam életet. Miért nem tudom úgy megélni, ahogyan azt a könyvekben, a magazinokban, a kismamás fórumokon olvastam? Hiszen ott mindenki elégedett és boldog. Csak én nem.

Most már engem is érdekel a téma. Túljutottam az első sokkon, a felháborodásomat felváltja a szorongás és a kételkedés. Mi van, ha nálam is ez lesz? Ha nem érzem majd...

Megint egyre távolabbról hallom a hangját, ahogy az én gondolataim erősödnek, s velük együtt valami pánikszerű érzés is közeledik felém. Van olyan szülő, aki nem tudja szeretni a gyerekét? – zakatol a fejemben és csak meredek a barátnőmre, ahogy magyaráz, de egy kukkot sem hallok belőle. Ő meg csak mondja és mondja, teljesen belemelegedik, hadonászik a kezeivel, ráncolja a homlokát, meresztgeti a szemét. Egyetlen perc alatt kihordok lábon egy szívinfarktust, hiperventillálok kicsit, s már éppen lefordulnék a székről, amikor látom, hogy mosolyra húzza a száját, miközben legyint egyet és belekortyol a kihűlt kávéba.

Remegő kézzel nyúlok én is a sajátom után, majd egy grimasz kíséretében lehúzom a hideg lattet, amely ki is józanít.

- Látod, nincs mitől félned – hallom újra a hangját, miközben meleg ujjai az én jegessé vált tenyerembe fonódnak. - Mindenki villámcsapásról beszél, de hidd el, ha nem érzed azonnal, azzal sincs semmi baj. A szeretet nem feltétlenül vihar, ahol villámoknak kéne cikázniuk. A szeretet lehet erős bástya, amelynek a felépítéséhez néha időre van szükség. Sok időre. Ám ha ez a bástya felépül, akkor nincs az a hurrikán, amely kárt tehetne benne.

Nyitókép: Shutterstock