Vérbeli pesti lány akartam lenni, de már hiányzik a vidék, az otthonom

Az egyetem miatt a fővárosba költöztem, lediplomáztam, munkát találtam, és végül itt maradtam. Egy jó ideje viszont azt érzem, hogy kezdem „kinőni" a fővárost. Megtapasztaltam, amit kellett, és most már mennék vissza vidékre. Érdekes érzés, mivel itt mindenem megvan, amire vágyom, mégis azt érzem legbelül, hogy nem ez az én igazi helyem.

Érdekes helyzet ez, mert valahogy sosem voltam az az igazi vidéki lány. Mindig is imádtam a természetet, a jó levegőt, de amint meghallottam, hogy krumpli szedés lesz, szüretelni kell menni, ki kellene gazolni a kertet, fejemet fogva találtam ki a butábbnál butább kifogásokat, hogy ne kelljen ezekben részt vennem.

A főzés még ennyire sem érdekelt (és nem érdekel most sem), így már csak emiatt is azt gondolták a családban, hogy engem biztosan rossz helyre rakott le a gólya és én igazából vérbeli „pesti lány" vagyok.

Annyiszor hallottam ezt a jelzőt magammal kapcsolatban, hogy ahogy teltek az évek egyre jobban elhittem magamról és bár bátortalanul néztem a jövő felé, azt éreztem: szeretek vidéken élni, de majd, ha Budapestre költözöm, na, akkor kezdődik az igazi élet! A gimi alatt egyre inkább körvonalazódott bennem, hogy milyen irányba szeretnék haladni a jövőben, és mivel nem éppen olyan szakmát választottam, ami vidéki viszonylatban népszerű vagy keresett lett volna, így még világosabbá vált, hogy a környezetváltás lesz a legjobb megoldás.

Óriási kihívás volt felköltözni a nagy városba, megszokni a hatalmas hangzavart, a rengeteg közlekedési eszközt, azt, hogy senki nem figyel egymásra, hogy senkit nem ismerek, és hogy milyen pici kis darabja is vagyok a világnak. Ám ahogy telt az idő, egyre jobban kezdtem megszeretni és megszokni az új élethelyzetet, és bár nagyon hiányzott a családom és az otthoni barátaim, azt éreztem, hogy végre megtaláltam a saját utamat.

Azóta viszont már eltelt 7 év, és az elmúlt időben valami megváltozott bennem. Korábban is éreztem a különbséget vidék és a főváros között, de csak apró dolgokban: a levegő minőségében, a szagokban vagy a csapvíz ízében. De mostanában egyre többször azon kapom magam, hogy azon agyalok, milyen rossz a városban élni - és ahelyett, hogy örülnék minden szépnek és jónak, ami körülvesz, inkább zsörtölődöm magamban, mint az idős nénik:

• „De nem lehet sehova elmenni sétálni."
• „Nincs egy rendes fa az utcákon, ami kicsit a természetre emlékeztetne."
• „Sehol egy erdő - miért is lenne?"
• „Senki nem figyel a másikra."

Míg korábban egy otthon töltött hétvége kárpótolt a szürke, szmogos hétköznapokért, mostanában úgy érzem, hogy a hétvége sem segít, sőt, még inkább felerősíti bennem azt, hogy nem jó itt - vagyis jó itt lenni, de már nem ugyanolyan. Hiányzik egy kert, ahova egy hosszú nap után kiülhetek és csendben, a friss levegőn megvárhatom, amíg minden feszültség kiszáll belőlem.

Hiányzik, hogy nem tudom csak felhúzni a cipőmet és sétálni egyet a közeli erdőben, ahol egy perc alatt elfelejtem a napi bosszúságokat. Kicsit talán a fűnyírás is hiányzik, meg a kerti munkák, amiben korábban igencsak slendrián módon vettem ki a részem. Hiányzik a vidéki élet, minden velejárójával.

Sokat gondolkodtam: vajon ez azért van, mert annyira felgyorsult és rohanó világban élünk, hogy szinte már kényszeresen vágyunk a csendre, nyugalomra, vagy azért, mert a gyökereim oda húznak vissza? Vajon egy 10 emeletes panelban felnőtt fiatal is bármit megtenne azért, hogy a város zajától távol, egy csendes kis kertes házban élhessen? Vajon lehet abban némi igazság, hogy az ember végül oda érkezik vissza, ahonnan elindult: a gyökereihez? Vajon aki fővárosból költözik egy vidéki kisvárosba vagy faluba, hasonlóképpen érez néhány év elteltével?

Bármi is legyen a fenti kérdésekre a válasz, az biztos, hogy egyáltalán nem mindegy, hol és milyen körülmények között nevelkedtünk, nőttünk fel - hiszen ezek a tényezők azok, amelyek a legjobban formálnak bennünket az életünk során.

Ha pedig jelez a szív, hogy menne, váltana, érdemes rá hallgatni, én is így fogok tenni.
Az sem kizárt, hogy legközelebb már a saját kertemben fogom a billentyűzetet koptatni.

Nyitókép: Shutterstock