A mosolyod álarca mögött komoly depresszióval küzdöttél...

Haza. Visszamentél oda, ahonnan jöttél. Csakhogy nem végelgyengülésben, nem betegségben és még csak nem is balesetben tértél haza. Nem mintha bármelyik is jobb lett volna. De te önként mentél. Itt hagytad a lányodat, a fiadat, a barátnődet és minket, a barátaidat, akikkel minden nap tartottad a kapcsolatot. De miért, Peti, miért?

Hiszen annyit csesztettél, hogy ne rohanjak, ne dolgozzak annyit. Hogy folyton kapkodó, és a munkának élek. Hogy álljak meg, és üljek ki a szabadba, nézzem a virágokat, a felhőket, figyeljem a macskámat, törődjek magammal és a többiekkel. Annyiszor intettél, hogy rossz vége lesz ennek, és látod, Peti? Neked lett rossz véged.

Mert nem szóltál nekünk. Igen, voltak néha gondjaid, de mindig lazán felálltál belőlük. Akármilyen problémáról meséltél, mindig szivárványosan tálaltad nekünk, így nem gondoltunk rosszra. De most már átlátok rajtad, már tudom, hogy a mosolyod mögé rejtőztél. A boldog élet, amit mutattál, csupán egy maszk volt. Nevezzük nevén a gyereket: mosolygó depresszió.

A szentségit! Nem hiszem el, hogy képes voltál megvezetni a családodat és minket is. Mind csak hápogtunk: "Ez hogy történhetett? A Peti biztos nem!" És de. Magunkra hagytál minket válaszok nélkül, az üresség érzetével és a lelkiismeret-furdalással. Igazad volt, látástól vakulásig dolgoztam, és leterheltek a saját gondjaim. Lehet, ha többet beszélgetünk, ha jobban odafigyelek rád, akkor talán észreveszem, hogy valami nem stimmel.

Tisztában vagyok azzal: hiúság volna azt hinni, hogy pont én menthettelek volna meg. De legalább segíthettem volna. Érted, Peti? Annak az esélyét vetted el, hogy segítsünk neked, hiszen ez a szeretteink feladata: a támogatás. De te csak fogtad magad, és szó nélkül leléptél a színpadról. Ezért hát béke helyett mélységes haragot érzek. Haragszom magamra, mert nem vettem észre a jeleket. Rossz barát voltam. És talán rád is haragszom, mert túlságosan óvtál minket, és nem szóltál arról, hogy szenvedsz.

Viszont, mikor lecsillapodom, rájövök, hogy nincs jogom számonkérni téged - mivel olyan vagyok, mint te. Hányszor jöttél azzal, hogy miért nem öntöm ki a szívemet? Mire én azt mondtam: nem akarlak terhelni titeket. Mégis, mikor már nagyon padlón voltam, végül mindig megnyíltam egy embernek, ugyanis számomra sosem volt opció a halál. Ez a különbség közöttünk.

Talán egy hirtelen jött pillanat, egy érzelmi felindulás volt a részedről, ami odáig vezetett, hogy kioltsd az életedet. Nem tudom. Ám, amit tettél, ébresztően hatott rám. Sokkal, de sokkal jobban oda kell figyelnem a szeretteimre, és nem temetkezhetek állandóan a munkába. Nem menekülhetek, mert ha megteszem, nem fogom észrevenni azokat, akik mosolygó maszkot hordanak. Köszönöm Peti, hogy megismerhettelek és az életem része voltál. Menj békével!

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock