Anyám vert, mert szörnyeteggé tette az erőszak!

Anyám soha nem tűrte meg az erőszakot az otthonunkban. Habár ennek ellenére azért rajtam többször eljárt a keze. Ambivalens, nem? De. Neki mégsem kapcsolódott össze, hogy a gyerekét ütni nem fair.

Még akkor sem, ha lányának azt tanítja, hogy soha egyetlen férfinak sem hagyhatja, hogy kezet emeljen rá. Mert nincs olyan indok, ami miatt ezt megtehetnék vele. Ezt mondjuk, a gyakorlatban a leginkább úgy demonstrálta, hogy kijelentette az apámnak: "Beléd fordul a nagy kés, ha egy ujjal is hozzám mersz érni." Apám meg elsomfordált, mert azon a kijelentésen érezni lehetett, hogy ez bizony nem vicc.

Már csak azért sem, mert anyám bántalmazott, velejéig kizsigerelt gyerekből lett bántalmazott feleség, és közben észrevétlenül bántalmazó anya... Hogy létezik-e felmentés a bűnei alól? Egyáltalán, bocsánatosak-e a bűnei? Igen is, meg nem is. Tizenhét évesen, amikor a barátnőm - akinek lesütött szemmel megmutattam a lila foltjaimat - könyörgött, hogy készíttessek látleletet, azt gondoltam, hogy megbocsáthatatlan.

Most, hogy az anyám már 2 éve halott, azt kiabálja minden sejtem, hogy bárcsak újra magamhoz ölelhetném. Mert volt olyan oldala, amikor az édes, semmihez sem hasonlítható anyai gyengédség, védelem és szeretet a legmagasabb fokon tudott izzani. Úgy tudott szeretni, ahogyan senki nem tudott, és nem is fog már ezen a világon. Meg volt egy másik énje, aki úgy tudott ütni és kegyetlenkedni, ahogy csak nagyon kevesen.

Sokszor tettem fel a kérdés: miért?

"Miért üt a puszta kezével, miért ver fakanállal, miért marja le a húst a bőrömről? Azért, mert verték? Az nem lehet!" - kiáltottam sokszor a vaksötét éjszakába. Kiálthattam, mert tanyán éltünk, a semmi közepén. Megtehettem, hogy rekedtre üvöltöm magam, mert úgysem hallotta senki. És ezt anyám is tudta. Még ma is hallom, ahogy mondja: "Kiabáljál csak, addig jó neked, amíg azon ríssz, hogy anyád elvert, és nem azon, hogy az élet bánt el veled."

Forrás: Shuttertsock

Voltaképpen az életre akart nevelni. A nagybetűs Életre. Azt hitte, hogy ha már gyerekként megtanulom, hogy milyen a magyarok istene, akkor könnyebb lesz. Nem lett az, ahogy neki sem. Csak ezt addigra már elfelejtette. Anyám nem akart szörnyeteg lenni. Nem is volt az teljes lényében. Csupán csak megrágta és kiköpte az élet, aminek a frusztrációi aztán erőszakban törtek utat maguknak.

Bármivel és bármikor ki lehetett hozni a sodrából, akár tévénézésről, akár egy nem jól elmosogatott tányérról volt szó. Nálunk nem kérdés volt, hogy a gyereknek mi a dolga, hanem elvárás, hogy ha nincs, akkor találjon magának. Anyám nem nagyon hitt másban, mint a kétkezi verejtékes munkában. A libatömést elvégzendő feladatnak tekintette, utána pedig csak a fáskamrában - egyedül félrevonulva - hullajtott könnyeket.

Ma - számtalan pszichológus után, és egy felszámolt bántalmazó kapcsolat fényében - már nemcsak tudom, de a szívemben is érzem: nem volt rossz ember. Az erőszak tette szörnyeteggé. Az a bántalmazás, amit gyerekként, majd fiatalasszonyként elszenvedett. Mert bár megtanulta megvédeni magát, és kialakított egy olyan kapcsolatot, amelyben ő dominált, és ha volt is hangos szó, tettlegesség soha - azt egy fikarcnyit sem tudta feldolgozni, hogy gyerekként jó szó helyett bántást, apró csínytevésért pofont, el nem végzett munkáért szíjjal verést kapott.

Ezt vitte magával a sírba is. Ő még az a generáció volt, aki számára a verés az életre nevelés része volt. Nem akart rosszat, jót akart. Embert akart faragni belőlem. A maga módszereivel, azzal a tudással felvértezve, amit otthonról hozott: az erőszakkal. Mert az erőszak erőszakot szül, ha nem gyógyítjuk be a verések okozta belső sebeket.

Tünde történetét Baranyai Kata jegyezte le.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek