Depresszió: amikor úgy érzed, kivetett magából az élet...

Ígéretet tettem magamnak: megírom ezt a cikket, hogy tudd, nem vagy egyedül.

A jobb és rosszabb napok körforgása teljesen természetes velejárója az életünknek, ettől függetlenül az ember mindig arra törekszik, hogy jó napja legyen. Ebben nincs is semmi fura, miért lenne? Hiszen ha jó napunk van, akkor boldogok vagyunk, szívesebben megyünk el a barátokkal a moziba, a sorban állás a kedvenc pizzázónkban sem olyan elviselhetetlen.

Elmesélem az én napjaimat, mert amilyen reménytelenül romantikus vagyok, annyira vagyok reményvesztett is.

Egy olyan munkahelyből kellett kilépnem, amit nemcsak a megélhetésért csináltam, hanem szerettem is. Minden apró mozdulatát, minden finom rezzenését a rendszernek. Együtt működni valamivel felemelő, elszakadni tőle viszont mérhetetlen veszteség. Itt kezdődött minden, ami végül ide juttatott engem. Mint partra sodródott hal könyörögtem kegyelemért valamihez,ami nagyobb tőlem.

Kapaszkodni akartam mindenbe, amit eddig kaptam és szereztem, minden barátba, minden szerettembe. Kértem, valaki mondja meg, mit tegyek, legyen könnyebb, nem akarok dönteni.

Választ nem kaptam, döntést nem hoztak meg helyettem. Maradtam én és minden félelmem, az összes hang a fejemben és minden démon az ágyam szélén. A reggelek állandó hozománya volt a lelki fájdalom, a szétszakítottság érzése. Órákig cipeltem magammal minden egyes nap, mire le tudtam tenni. Ahogy eljött az éjszaka, félve, gondolatoktól túlhajszolva csuktam le a szemem, és nem kértem mást, csak egy sírásmentes reggelt magamnak.

A nappalok nagy része egy sémára épült: a reggeli fojtogató érzések és a pánik ereje minden ép gondolatomat hanyagul dobta ki az ablakon, volt, amit már csírájában elpusztított. Nem tudtam, mit tegyek, hova menjek, kihez forduljak. Míg egy reggelen át nem fordult bennem valami. Nem volt többé zsibbadt elme, fájdalom vagy félelem. Csak maga a tudat: az életem egy rakás szar. Ami itt maradt velem, mint örök társ: a fáradtság savanyú keveréke a magánnyal.

Forrás: Shutterstock

Hiába tudtam: jó életem van, hiszen van hol laknom, van mit ennem, szeretnek - nem éreztem ezt. Amit minden reggel éreztem az az, hogy nem akarok, nem bírok felkelni. Fekve akarom megvárni az éjszakát, amikor újra elaludhatok.

Az emberek között csak az jár a fejemben, hogy ők biztos jobban csinálják, biztos több erő van bennük, mint bennem. Ők biztos képesek mindent megtenni a céljaikért. Csak én lehetek ilyen abszolút béna az élethez.

Társaságban mintha törlődött volna a memóriám. Mentőcsónakként használom mások bajait, hogy legalább arra a kis időre ne a sajátom okozzon űrt a mellkasomban. Hagyom, hogy mások hullámvölgyei az enyémmel versengjenek, de mindhiába: ha hazaérek, csak én maradok magamnak.

Már nem hibáztatom az életet sem, hiszen nem lehet mindenre ráfogni azt, hogy "így volt elrendelve". Már nem hiszek abban, hogy "mindig valami jobb vár rám". Abban viszont igen, hogy nagyon rosszul vagyok. Nem kapok levegőt, mint valami láthatatlan füst von körbe minden gyilkos gondolat, és apránként mérgez, míg bele nem fulladok.

Hogy meséltem-e erről valakinek, aki közel áll hozzám? Nem. Mert úgy éreztem, mintha kivetett volna magából az élet, és én, gyámoltalan halandó, már nem érdemlem meg, hogy ebben bárki is segítsen. És nem akarom fárasztani sem a barátaimat, sem a családomat az apró gondjaimmal, miközben ők akár éppen sokkal-sokkal nagyobbakkal küzdenek.

De tudom, hogy nem vagyok egyedül. Tudom, hogy nem én vagyok az egyedüli elveszett lélek ebben a kilátástalan helyzetben. Tudom, hogy nem csak én sírom el magam reggel ötkor a zuhany alatt, mert úgy érzem, nincs miért tovább menni. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki minden nap ezerszer mormolja "minden elmúlik" - még ha nem is hiszi el. Nem vagy egyedül.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?