Számomra természetes volt, hogy megőrzöm szüzességemet a férfinak, akit Isten egy életre mellém rendelt. Bár ne tettem volna, te jó ég!
Egy magyarországi karizmatikus neoprotestáns közösség tagjaként nőttem fel. A mindennapjaim része volt a hit. Nem csupán olyasmi, amiről a Bibliában olvasunk vagy a karácsonyi misén hallunk. Élő kapcsolatom volt Istennel, és szentül hittem, hogy minden döntésemmel őt szolgálom.
A gyülekezet pásztora nem tiltotta, hogy a meg nem tértekkel barátkozzunk, de valahogy természetes volt, hogy a külvilág nem ért minket. Ők bogarasnak tartottak bennünket, mert ima közben különböző nyelveken szólunk, és az Úr dicsérete közben extázisba esünk. Mi pedig viszolyogtunk a démonokkal terhelt, Isten nélküli bűnös hétköznapoktól.
Természetesnek tűnt, hogy az első szerelmem - tizenhat évesen - is a gyülekezet tagja volt. Dávid, ez a törékeny, magas, szőke fiú a maga húsz évével érett keresztény volt a szememben, mérhetetlenül csodáltam. Hívása volt utcai térítésekre is, és mindig ékes szavakkal tett tanúbizonyságot hitéről. Segítette a magamfajta fiatal hívőket, és ha bánatos voltam, gitárral vidított fel. Ilyenkor nemcsak zsoltárokat énekelt, de rockzenét is játszott. Menthetetlenül beleszerettem.
Másfél évig imádtam távolról, mire ő is észrevett, és beszélgetéseink egyre inkább elmélyültek. Randizni kezdtünk, hiszen se a szüleinknek, se a presbiteriátusnak nem volt ellenvetése. Adott volt a közös hullámhossz, néhány hónapon belül jegyesek voltunk.
Ekkortájt csattant el az első csók is, és akkor ő maga kérte, hogy tartsuk a távolságot, nehogy kicsússzon a kezünkből az irányítás. Szerencsére az esküvőre pár héten belül sor került. Az volt életem legszebb napja: végre teljesítettem isteni küldetésemet, feleség voltam és társ, Dávid asszonya egy életre. Hittem akkor...
Azt, hogy a várva várt nászéjszakán szűz maradtam, nem éltem meg csalódásként: fáradtak voltunk, sok volt az izgalom, fejünkbe szállt a pezsgő. Összebújva aludtunk el, és tudtuk: Isten megáldotta frigyünket, és előttünk egy egész élet, hogy boldogok legyünk. Fel sem merült bennem, hogy egy Istennek tetsző életet élő házaspár számára a szex ne végtelen örömforrás volna.
Teltek-múltak a hónapok, és még mindig szűz voltam. Sok mindennel, egyre elkeseredettebben próbálkoztunk, de csak nem jött a várt kiteljesedés. Valahányszor Dávid hozzám simult, megfeszült a testem, és bármennyire is vágytam rá, nem tudtam őt magamba engedni. Mintha az altestem védekezett volna, hogy bármi is bejusson. De fejben is nehéz volt a váltás. Eddig az érintetlenségem volt a fő értékem, most meg hirtelen egy férfit kellett volna boldoggá tennem.
Ma már tudom, hogy vaginizmussal küzdöttem, ami egy gyakori női szexuális diszfunkció, ami a hüvely izmainak akaratlan összehúzódásával jár, valahányszor idegen tárgy - pénisz vagy tampon - közelít.
Akkoriban viszont egy selejtnek éreztem magam, aki semmire sem jó. Nem segített az sem, hogy Dávid kicsit sem uralta férfiasságát; ha nagy nehezen, hosszas simogatás után végre merevedése lett, azt néhány percnél tovább már képtelen volt megőrizni.
Kiderült, hogy tapasztalatlansága mellett évekig pornófüggő volt, gyorsan változó, erős ingerekhez szokott: hiába kívántuk egymást, nem tudtunk szexuálisan kiteljesedni. Ebben az értelemben a házasságunk mindvégig pecsét nélkül maradt.
Sokáig szégyenkeztünk és magunkat hibáztattuk, végül nagy nehezen beavattuk a pásztorunkat. Biztatott minket, hogy imádkozzunk, nem érezte, hogy orvosi segítségre volna szükség. Mi pedig egyre frusztráltabbak és dühösebbek voltunk, főleg, mikor sorra érkeztek a gyermekáldás elmaradására vonatkozó kérdések...
Elvégre ez a férj és a feleség szent uniójának fő célja, nem igaz? A paradicsomi élvezet meg csak hab a tortán. Hogy lehet, hogy mi mindig az Írás szerint cselekedtünk, mégsem részesültünk ezekben a jutalmakban?
A házasságunkat nem sikerült megmenteni, és azután abban a közösségben minden voltam, csak szép és jó nem. Sokszor gondolok arra, hogy ha a gyülekezet nem tiltja tűzzel-vassal az önkielégítést és a szexuális tapasztalatok begyűjtését, továbbá orvost ajánl ima helyett, jó eséllyel még ma is együtt lennénk.
De nem ez történt, így viszont legalább felnyílt a szemem arra, mit érek egyedülálló, elvált - bukott - nőként ebben a közösségben. És annyit biztosan állíthatok, hogy annak semmi köze ahhoz, ahogy Isten látna engem, mint szeretett gyermekét...
Ancsa történetét lejegyezte Barok Eszter.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
