Ed Sheeran és a Sziget esete: Meg kéne tanulnunk figyelni egymásra!

Én is részt vettem a tegnapi koncerten, és magam is meglepődtem azon, mennyire sok ember volt jelen. Tény és való, hogy időnként nagyon kellemetlenül éreztem magam - főleg a buliról való kijutás során -, de szerencsére én azok közé tartozom, akik jó élményekkel, épségben távozhattak a koncentről.

Az eset azonban elgondolkodtatott...

Nem szerveztem még soha fesztivált, illetve rendőr sem vagyok, így nehéz lenne megállapítani, hogy mennyire volt nagy a káosz a rendezvény során, és ez mennyire volt az ő hibájuk. Én sem pánikot, sem sérülteket nem láttam - de tekintve, hogy mindössze a körülöttem lévő pár száz emberre volt rálátásom, így nem kizárt, hogy máshol ettől még volt(ak). Az sem tisztem, hogy megszakértsem a felelősök munkáját és eldöntsem, jól végezték-e a dolgukat vagy sem. Egyvalamire azonban objektív rálátásom van - méghozzá arra, hogy milyen emberi viselkedésekkel találkoztam a fesztivál ideje alatt.

Rohanj, taposs, sose nézz hátra!

Elképesztő volt azzal szembesülni, hogy az emberek mennyire nem figyelnek egymásra. Hogy mindenki rohant befelé, nehogy lekésse a bulit. Aztán rohant az italos pultokhoz, hogy minél hamarabb piához jusson. Aztán rohant, hogy minél közelebb kerüljön a színpadhoz - majd a koncert alatt is nyomult, hogy minél jobb helyet kaparintson meg magának. Végül pedig azért rohant, hogy minél előbb kijusson a fesztiválról. Lehetne azt mondani, hogy ez a mostani kivételesen nagy tömeg hatása volt, de más fesztiválokon is találkoztam már ezzel a jelenséggel - Ed Sheeran koncertje számomra csupán az utolsó csepp volt a pohárban.

Eltapossák egymást, durva szidalmakat üvöltöznek a lassabban haladóknak, a "kezdő fesztiválozóknak", a túl hangosan bulizóknak - és úgy nagyjából mindenkinek. Sok emberből árad a feszültség és a vágy, hogy beleköthessen valakibe. Pedig olyan helyzetekben, amikor sok ember van egy relatíve kis területen - és a többség elég sok alkoholt iszik -, fokozottan kellene figyelnünk egymásra.

Eszembe jutott egy történet még a gyerekkoromból: 12 éves lehettem, amikor egy tömöttebb koncerten elveszítettem a szüleimet, ezért buta módon leguggoltam a tömegben, és úgy hívtam fel őket telefonon. Váratlanul egy kezet éreztem a hátamon, és mikor felpillantottam, egy kb. 190 centi magas, talpig feketébe öltözött, láncokkal és piercingekkel díszített hapsit láttam meg - akinek égig érő, zselézett punk sérója volt. Hirtelen nagyon megijedtem, pedig a srác csak azért ért hozzám, hogy megkérdezze, jól vagyok-e.

Na, ez az a viselkedés, amit hiányolok a mostani emberekből. És milyen furcsa, hogy azok, akik a hétköznapokban öltönyben és kiskosztümben feszítenek, akik drága kávékat szürcsölgetnek a legmenőbb teraszokon, és intelligens, értelmiségi embernek tartják magukat, néhány pohár pia és a fesztiválhangulat hatására pankrátorrá változnak. Ebből is látszik, hogy semmit sem számít, mivel töltöd az életed a hétköznapokban, nem lehet ez alapján meghatározni, milyen fesztiválozó vagy.

Pedig ha kialakul egy olyan pánikhelyzet - mint ami talán tegnap is bekövetkezett -, akkor a legfontosabb az lenne, hogy segítsünk egymásnak. Hiszen ha a szervezés például nem tökéletes, ha a rendőri jelenlét foghíjas, akkor kizárólag egymásra számíthatunk. Persze nem állítom, hogy mindenkinek elgurul a gyógyszere, találkoztam most is 1-2 kifejezetten kedves és segítőkész (főleg külföldi) emberrel, de a többségre sajnos nem ez volt a jellemző.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Lovay Fruzsi saját képe/ Sziget.hu/ Koncz Márton - Rockstar Photographers