Nem attól leszel örök fiatal, ha visszafejlődsz egy tini szintjére!

Erős, de nem közönséges sminkje volt, és elegánsan belőtt, rövid szőke frizurája. Majd amikor az arcára tévedt a tekintetem, rájöttem, hogy ő már azért közelebb van a hetvenhez, mint a hatvanhoz.

Neveltetésemből fakadóan felálltam, és felkínáltam neki az ülőhelyemet, de az asszony azonnal elutasította a felajánlást - és mindezt olyan hangsúllyal, hogy még én éreztem magam rosszul. Nem értettem, mi rosszat tettem, hiszen általában pont azért szoktak felszólalni az idősek, hogy a mai fiatalok milyen figyelmetlen, önző huligánok. Aztán ahogy tovább gondolkodtam, leesett, mi volt a baj: a néni nem akart tisztában lenni a korával. Én pedig azáltal, hogy át akartam adni neki a helyem, gyakorlatilag szembesítettem azzal, hogy bizony már nem mai csirke.

Persze nem azt mondom, hogy mindenki, aki ad magára, az testképzavaros és elítélendő, én inkább a szélsőséges megjelenésre/megnyilvánulásokra gondolok. A néni esetében például semmi probléma nem lett volna, ha kedvesen megköszöni a felkínált helyet, és azt mondja: "Köszönöm, most nem szeretnék leülni." Ha így tett volna, el sem gondolkodtam volna azon, hogy miért utasította vissza. De azáltal, hogy kis híján elküldött a fenébe, és sértődött tekintettel nézett rám, pont az ellenkezőjét érte el annak, mint amit szeretett volna.

Miért küzdünk a természet ellen?

Van egy elméletem: szerintem azok próbálnak feltűnően fiatalabbnak tűnni a koruknál, akik úgy érzik, nem valósították meg magukat az elmúlt évtizedekben. Akik - bevallva vagy bevallatlanul - érzik, hogy nem hozták ki magukból a maximumot, nem tettek meg mindent a boldogságukért, nem úgy éltek, ahogy szerettek volna. Viszont tudják, hogy az idő ketyeg, és azzal hitegetik magukat, hogyha külsőre fiatalabbnak tűnnek, akkor el tudják még nyújtani azt az időszakot, amikor még tehetnek valamit magukért.

Biztos a te ismeretségi körödben is van olyan ember, aki látványosan nem a saját korának megfelelően él: úgy beszél, mint egy tini, úgy cserélgeti a pasijait, mint egy főiskolás, és úgy öltözködik, mint egy kamaszlány. És hangoztatja, hogy ő bizony még sosem volt ennyire boldog - miközben már közel hatvan éves vagy még több. De valójában pontosan lehet érezni, hogy ki az, aki tényleg így is gondolja, és ki az, aki csak fullba tolja a kompenzálást.

Még mielőtt félreértenénk egymást...

Nem arra akarok kilyukadni, hogy az idő múlásával az embernek le kell mondania a színes, mozgalmas életről. Hiszen rengetegen vannak, akinek fiatalon nem volt lehetősége kiteljesedni, vagy esetleg csak később jött rá, hogy mi érdekli igazán, mivel szeretne foglalkozni. De azok, akik ilyen helyzetben vannak, általában a tettek mezejére lépnek, és gőzerővel azon dolgoznak, hogy eleget tegyenek a vágyaiknak: például beiratkoznak egy iskolába vagy elutaznak, hogy felfedezzék a világot.

Mi a tanulság?

El kell fogadni a természet törvényeit. A fenekem meg fog ereszkedni, a szemem alatt szarkalábak lesznek, a hajam is meg fog őszülni, és egyszer meg fogok halni. Ez az élet rendje. Nekem pedig nem az a dolgom, hogy harcoljak az ehhez hasonló folyamatok ellen, hanem az, hogy mire idejutok, büszkén tudjam vállalni a testem kopását.

Ehhez azonban arra van szükség, hogy egész életemben odarakjam magam. Ne féljek meglépni azokat a dolgokat, amikre vágyom, ne féljek belemondani a tükörbe, ha valamit elmulasztottam, ne féljek felelősséget vállalni a hibás döntéseimért. De ami legfontosabb: ne féljek megújulni, tök mindegy, hány éves is vagyok. Hiszen ha harmóniában élek saját magammal, akkor soha nem fogom azt érezni, hogy más szeretnék lenni, mint amilyen éppen most vagyok.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock