Egy szerelem mentett meg az alkoholizmus poklából!

Tudtam, hogy kettő után már kezdek zsibbadni, addig viszont teljesen maga alá gyűr a fájdalom... Kongó, szeretet nélküli ürességet éreztem, maró bűntudattal és önutálattal ötvözve. Mindig akkor tört rám, amikor egyedül voltam. Enyhítenem kellett valahogy, különben megőrültem volna, az alkohol pedig mindig segített. Tudtam, hogy ez nem vezet jóra, de a ködös, öröm nélküli bódultság még mindig jobb volt, mint a pokol, ami belül égetett.

Érzelmek terén csalhatatatlannak és magabiztosnak éreztem magam. Ösztönösen értettem a szívem nyelvén, mindig tudtam, hogy kivel lesz köztünk nagy szerelem. Eddig háromszor volt ilyen, és mindhárom alkalommal én kerültem ki "vesztesként" a kapcsolatból, de ez mindig nagy felismerésekhez, a végén pedig egy jobb élethez vezetett.

Eddig minden alkalommal megtaláltam a kiutat, és erősebben tértem vissza, de ezúttal az út egyirányúnak tűnt, méghozzá lefelé... Már senki nem maradt mellettem, mindenkit elmartam magam mellől. Sötétség vett körül. Olyan mélyre kerültem, hogy még a gödör alját sem láttam, nemhogy a kijáratot. A legrosszabb érzés az volt, hogy szégyelltem: ezúttal nem tudok felállni. "Jobb nekem így egyedül, megoldom majd, ahogy mindig. Nekem ne mondja meg senki, hogy mit csináljak!" - gondoltam magamban.

Egészen addig, amíg partra vetődtem: egy olyan kapcsolatban találtam magam, ahol a másik úgy fogadott el, ahogy vagyok. Hagyta, hogy süllyedjek, nem akart megváltoztatni, erőszakkal segíteni - így tudtam, hogy csak rajtam múlik, mikor kérek segítséget. Hagyta, hogy magamtól érjek le a gödör aljára, ő csak biztosította a hátteret. Amikor vége lett a szerelmünknek, búcsúzóul annyit mondott: "Most már csak magadon tudsz segíteni, én minden tőlem telhetőt megtettem."

Ekkortól valami tényleg megváltozott, még akkor is, ha ő már nem volt mellettem. Találtam egy lakást, amit még fizetni is tudtam. A makacsságom enyhült, megértettem a szeretet valódi lényegét, és újból lett bizalmam a szerelemben. Egy utolsó mélyrepüléssel elértem a gödör alját.

Végre megértettem, hogy mit művelek. Amikor ittam, lélekben apámmal kapcsolódtam... Az ő kezét fogtam, amikor az ajkamhoz emeltem a poharat, és egy részem újra meg újra meg akart halni vele. Szerencsére aztán egy ideig részem lehetett abban az elfogadó szeretetben, amit a fiútól kaptam, és a hatására megértettem: nekem már van választásom. Elengedtem apám emlékét és az ehhez kapcsolódó bűntudatot. Elfogadtam, hogy segítséget kell kérnem.

Megtaláltam az igazi erőt: az önszeretet erejét. Kijöttem a gödörből, és most sokkal erősebb vagyok, mint valaha.

Jázmin történetét Hingyi Boglárka jegyezte le.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock