Nem vagyok lelki sérült - pedig elváltak a szüleim!

Nem emlékszem, ezután voltak-e olyan beszélgetések, mint amilyeneket a filmekben látunk: amikor a szülők elmondják a gyerekeknek, hogy ez nem az ő hibájuk - egyszerűen csak nem működik a házasságuk, és így lesz a legjobb mindenkinek. Homályosan rémlik, hogy történt ilyen, de talán nem meglepő, ha azt mondom: az évek során igyekeztem törölni a szar emlékeimet...

De az nagyon beleégett az elmémbe, mikor apám felugrott hozzánk elköszönni. Anyámnak ugyanis nemcsak az életünkből sikerült őt elüldöznie, hanem az országból is: inkább külföldön vállalt munkát. Megölelt, és azt mondta: sűrűn fog bennünket látogatni, és amikor csak tud, telefonál. Aztán kisétált az ajtón. Jesszusom, lassan harminc leszek, de még mindig hangyás lesz a kép, ha ez eszembe jut!

Eltartott egy ideig, mire megbocsátottam neki - a válást éppúgy, mint a "mesés" gyerekkort, amit a válás után biztosított... Előszeretettel átkozta, szidta fennhangon apánkat, és "valakiken" ki kellett töltenie a saját fájdalmát...

Az iskolában meg a lakótelepen mindenki sajnált: "Szegény kislány, elváltak a szülei, az apja elmenekült..." Hosszú éveken át próbált meggyőzni a környezetem arról, hogy lelki sérült vagyok. Mintha az lett volna a kötelességem, hogy összetörjek, elzülljek, drogos, semmirekellő vagy depressziós legyek. De minimum egy olyan ember, aki egész életében önbizalom- és szeretethiánnyal küzd. Ám ehhez képest, bármennyire is igyekeztek áldozatot csinálni belőlem, nem jött össze...

Igen, megviselt a válás, ami elől kezdetben inkább a fantázia világába menekültem. Kilenc-tíz éves koromban megírtam az első versemet, és hatalmas örömömet leltem az írásban. Aztán három évre rá megismerkedtem a spiritualitással. New Age-es témákat olvasgattam, elmerültem a parapszchiológia, a buddhista és a taoista tanokban, meg a bushidóban. Ez teljesen meghatározta az életemet - ezek segítettek felnőni. Önbizalmat, hitet és erőt adtak, hogy elviseljem az életet.

Anyám nem támogatott, apám viszont igen: próbált a távolból nevelni, meg persze személyesen is, amikor itthon volt. Támogatta az írást, a spirituális nézeteimet - apa volt, amikor volt lehetősége apának lenni. Ugyanilyen sokat segítettek a barátaim is: ha el akartam menekülni otthonról, vagy nem akartam hazamenni, mindig számíthattam rájuk.

De miután elkerültem otthonról, távol anyámtól és az emlékektől, legyőztem a félelmeimet. Ma már - bizonyára a spirituális tanok miatt is - azt gondolom, hogy ennek így kellett lennie. Jobb, hogy apám nem maradt egy szar házasságban - csak miattunk. Anyámnak is megbocsátottam: hálás vagyok neki, hogy megmutatta, mit ne csesszek majd el a kapcsolatomban, a házasságomban vagy a gyereknevelés során. Úgy gondolom, erősebb lettem az évek alatt, nem gyengébb.

Üzenem hát mindenkinek, akik kételkedtek: felnőttem. Megvolt tinikoromban a lázadó korszak, de ettől függetlenül egy dolgozó, testileg és lelkileg egészséges nő vált belőlem, aki - lassan egy évtizede - boldog párkapcsolatban él. Nem végeztem az árok szélén, nem kallódtam el, sőt, kimondottan jól érzem magam. Igenis, egy válást is túl lehet élni épp lélekkel...

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock