Három óriásplakát... és a valóság...

Tíz évvel ezelőtt megölték az édesanyámat. Agyonverték a saját lakásában, azért, mert egy részeg állat rossz ajtón kopogtatott be, amikor a saját feleségét kereste. Anyám pedig gyanútlanul kinyitotta az ajtót. Rosszkor volt rossz helyen. A tettest még aznap elfogták, és rács mögé került. Hosszú és rettenetesen megalázó bírósági procedúra után 12 év börtönre ítélték. 12 év. Ennyit ért a bíróságnak az édesanyám élete. Közvetve pedig egy családé, ami tönkrement a tragédiában.

Először én is azt hittem, hogy segít, ha megkapja a gyilkos a méltó büntetését. Hogy majd enyhül a fájdalom. Ott ültem az összes tárgyaláson, és próbáltam megérteni, vagy inkább felfogni, mi is történt. De képtelen voltam rá. Pedig minden egyes alkalommal felolvasta a bíró, hány helyen tört be az anyám koponyája, és hogyan is vérzett el a saját lakása padlóján.

Mildred is csak azért akarja elkapni a lánya megerőszakolóját, hogy ne tehesse meg újra valaki mással ugyanazt. Hogy másnak ne kelljen átélnie azt, amit Angelának kellett. Én is csak annak az egynek tudtam örülni ítélethirdetéskor, hogy 12 évig ez az ember nem fog bántani ártatlan embereket. Ha ezt egyáltalán örömnek lehet nevezni. A többi nem ér semmit. Szó szerint semmit.

Nem éreztem megkönnyebbülést vagy feloldozást. Megnyugvást pedig pláne nem. Mert ezek nem hozzák vissza az anyámat. Nem várt többet a suli után finom ebéddel. Nem szúrt le többet, ha hülyeséget csináltam. Nem látta a férjemet, sem a gyerekeimet. Nem volt ott az esküvőmön sem. Mert már nem él, és ezen sem bírósági ítélet, sem pedig 12 év börtön nem változtat.

Láng Krisztina

Nyitókép: Shutterstock