Bulimiás vagyok, de gyógyulni szeretnék!

Régóta nem vagyok megelégedve a külsőmmel, ezért egyszer úgy döntöttem, sajátos étrenddel csökkentem a súlyom. Ám én nem értem be egy átlagos diétával, elmentem egészen a végletekig: volt olyan két hét, hogy kizárólag ananászt ettem, és akkor úgy éreztem, minden rendben van. Hosszú hónapokig sanyargattam magam titokban, mert úgy hittem, nem érdemlem meg, hogy ehessek. De a családi vagy baráti összejöveteleken nem tehettem meg, hogy csak tologatom az ételt. Ekkor jutott eszembe először, hogy mi lenne, ha titokban kihánynám? Így kezdődött minden.

Ettől kezdve boldogan tömtem magamba minden finomságot, habzsoltam a fogásokat annak tudatában, hogy bármikor megválhatok a bevitt ételtől, vagyis nem fogok hízni. Ez a tudattalan örömmámor azonban csak addig tartott, míg fel nem tűnt: ideges és szorongó vagyok, ha valahol nincs lehetőségem hányni. Ez volt az a pont, ami ráébresztett, hogy beteg vagyok.

A környezetemben néhányan ugyan tudtak a rendszeres hányásaimról, de sokáig a stresszre és a megoldandó problémákra fogtam a dolgot. Pedig én láttam, hogy kerekebb lett a hasam az evéstől, és éreztem, ahogy belülről feszít. Olyan ez, mintha szét akarnál robbanni. És hiába voltam tisztában azzal, hogy a súlyom alapján akár topmodell is lehetnék, a pszichés zavarom miatt csak akkor múlt el a szorongás és a feszültség, ha kiürítettem a gyomromat. Így húztam ki evéstől evésig.

Ezzel egy időben az is furcsává vált a környezetem számára, hogy noha semmi okom nem lenne rá, mégis súlyos önbizalomhiányban szenvedek. Csúnyának és kövérnek láttam magam, pedig a társaságomban én voltam mindig is a legkarcsúbb lány. Ez a fizikai és lelki tünetegyüttes pedig hamar rányomta a bélyegét a magánéletemre is. Mivel nem értékeltem magam semmire, így gyakorlatilag szinte bárkibe bele tudtam szeretni, aki egy kicsit is kedvesebben mosolygott rám.

Ezek a rosszul végződött tapasztalatok pedig csak tovább erősítették bennem a meggyőződést, hogy nem vagyok elég jó - sem külsőleg, sem belsőleg.

Majd egy napon anyám rajtakapott, ahogy a vécé felett térdepeltem. Ez volt az a pont, ami után már nem volt értelme tagadni. Minden erőmet összeszedve igyekeztem a legőszintébben válaszolni a kérdéseire. Nem megfutamodni, nem kibújni a felelősség alól, és nem azt hazudni, hogy minden rendben van velem. Piszok nehéz beismerni, hogy semminek sem tartod magad, pedig a gyógyulás egyik legfontosabb lépése a beismerés.

Ezen már túl vagyok. Szerencsémre a szeretteim nem riadtak meg, és a pánik helyett inkább szilárd támaszként állnak mellettem. Figyelembe veszik az érzéseimet, az igényeimet, és igyekeznek ezeknek megfelelően a segítségemre lenni. Kerestünk egy jó szakembert, aki speciális terápiát ajánlott a számomra. Emellett pedig rengeteg belső munka vár rám az önbizalmam helyreállításához. Ez így leírva egyszerűnek hangzik, de valójában egy hosszú és kemény út vár rám, aminek még csak az elején járok.

Még mindig szorongok, és látom, ahogy gömbölyödik a hasam az evéstől. Még mindig azon stresszelek sokszor, hogy semmit sem érek, és minden szembejövő ember jobb nálam. Viszont azt már tudom, hogy elindultam egy úton, amit néhányan talán sosem kezdenek el: magam elé vettem a tükrömet, szembenéztem a félelmeimmel, és addig nem fogom elengedni, míg nem tudok őszintén mosolyogni a tükörképemre.

Hegedűs Viktória történetét Kékesi Laura jegyezte le

Nyitókép: Shutterstock