A divat diadala a józan paraszti ész felett

Mindannyiunknak van olyan ismerőse, akinek van olyan ismerőse, aki a saját szemével látta, hogyan hamisítják Kínában a márkás cuccokat. Ismerős, ugye?

Reggel 6:00-tól délután 5:00-ig ömlik a gyárból a no name tömegcucc, aztán 5:00-kor váltanak, és onnantól kezdve ugyanazon a gépsoron egész éjszaka Tommy Hilfiger pólókat gyártanak. Ugyanúgy megy minden, mint napközben, csak a logót állítják át.

Akár városi legenda, akár igaz, lássuk be: ez semmit nem változtat a vásárlási szokásainkon. Aki eddig kínai tömegcikkeket vett 990 forintért, az ezután is megveszi őket, aki meg márkás cuccokat hord, az mindenképpen azokat vásárolja majd a jövőben is.

Forrás: iStockphoto/GeorgeRudy

Nyilvánvalónak tűnik, hogy igenis a logó számít: az a néhány négyzetcentiméternyi kis vacak, amit rávarrnak. Lesz persze, aki azt mondja, hogy azért a minőség az minőség, az ilyen vagy olyan márka évekig kitart, a kínai meg egy hónap alatt lefoszlik rólad. De lesz olyan is, aki ezt sznobságnak nevezi, és kiröhög.

A divat fontosabb az egészségnél?

Azon a legtöbben élvezettel szörnyülködünk, ha valaki másfél milliót költ Chanel, Prada vagy Judith Leiber retikülre, abba viszont nem gondolunk bele, hogy ez még mindig semmiség. Vannak olyanok, akik ennél összehasonlíthatatlanul magasabb árat is megadnak a divatért.

Itt van például a padaung nép, akiket Burmából üldöztek el borzasztó etnikai tisztogatások során. Könnyű volt őket felismerni, mert a nők, sőt, már a kislányok is sárgaréz karikákat hordanak a nyakuk köré erősítve. Minél idősebbek, annál többet. Bizarr, hosszú nyakú lényekké nyomorítják magukat, mert azt gondolják, hogy ez a szép, ez a divat. Számukra ez hagyományt és identitástudatot jelent, még akkor is, ha adott esetben legyilkolják őket miatta.

Forrás: Getty Images/Bartosz Hadyniak

Vagy azok a kínai kislányok, akiknek egészen a huszadik század elejéig brutálisan elkötötték a lábát. Vagyis négy-öt éves korukban beleerőltették a lábfejüket egy egészen apró cipőbe, és onnantól kezdve abban is tartották őket. Hiába akart volna nőni az a láb, nem tudott. Sőt, mindenféle fájdalomcsillapítás nélkül törték-zúzták, nyomorgatták a lábfejüket. Ezek a szerencsétlenek az egész gyerekkorukat állandó, kínzó fájdalomban töltötték, csak azért, mert az ő kultúrájukban, az ő hagyományaik szerint - és természetesen a férfiak szemében - elképesztően erotikusnak számított egy kislábú nő. Ma is élnek még kilencven éves nénikék, akiknek akkora a lábfejük, mint egy tízéves kislányé. Szerintük ez bizony szép és helyén való dolog.

Forrás: Wikipedia

Nyugati testtorzítók

Lehet felsőbbrendűen fintorogni ezekre az ázsiai furcsaságokra, de nem árt a saját házunk táján is körbenézni! Bizony a nyugati kultúra is kitermelt egy csomó testtorzító, testmódosító divatőrületet - csak azokat megszokta a szemünk. Például vannak, akik átszúrják az arcukat, vannak olyanok, akik piercinget rakatnak a mellbimbójukba, mások óriási karikákat fűznek az orrukba, esetleg sok tucat plasztikai műtéttel Barbie vagy Ken babává operáltatják magukat.

Akármennyire is szeretnénk magunkat felsőbbrendűnek látni, ugyanolyanok vagyunk ebben is, mint bármilyen amazóniai törzs. A duma mindig ugyanaz: nekünk ez fontos, ez a mi egyéniségünk, a kultúránk, és természetesen ezt tiszteletben kell tartani.

A háttérben ugyanaz a pszichológiai alapelv húzódik: mindannyian tartozni akarunk valahová, és ezt külsőségekkel is jeleznünk kell. Olyan, hogy "ember, egyedül, önmagában" nem létezik. Mi vagyunk - a hangyákon és a termeszeken kívül - a legtársasabb élőlények ezen a bolygón. Egy homo sapiens egyed önmagában nem is értelmezhető. Csak csoportban tudunk működni, ezért alapvető érdekünk, hogy ezt a lehető legszembetűnőbb jelekkel ki is mutassuk.

Forrás: iStockphoto

E gondolatsor alapján könnyen kilyukadhatunk oda, hogy a divat számunkra ugyanazt jelenti, amit a törzsi tetoválás vagy a felkunkorodó végű középkori cipő. Akárcsak egy márkajelzés, egy logó, egy kacskaringós kézfogás, spéci köszönés vagy egy tetkó, farmerdzseki, bandagraffiti, stb.

Mennyit ér a divat?

Van ezeknek a divatőrületeknek egy nagyon fontos, nagyon emberi tulajdonsága: annál értékesebbek minél drágábbak. Az árukat mérhetjük dollárban, forintban, kagylóban vagy éppen fájdalomban, megnyomorodott lábfejben, vérzésben, bőrirritációban, börtönbüntetésben. Bármiben, ami teljesíti az alapfeltételt:

Minél nagyobb a befektetés, annál magasabb a státusz.

A divatipar persze rárepül erre a jelenségre a "fejlett világban" is.

  • A Prada táska azt jelenti, hogy a kiváltságos milliárdosok társaságának vagy a tagja.
  • A raktárszagú kínai póló pedig azt, hogy lúzer vagy - pária, akinek még egy rendes krokodilos pólóra sem telik.

Persze az érvelés már önmagában vaskos paradoxon, mivel saját magát cáfolja meg: azáltal leszel mérhetetlenül egyéni, hogy egy divatirányzathoz csatlakozol? Hogy ugyanolyat akarsz hordani, amit már nagyon sokan hordanak, és éppen úgy egyenruhának minősül, mint a rendőröké vagy a hippiké a hatvanas években?

Mindez persze nem számít, fölösleges okoskodás. A lényeg az ősi ösztön, ami itt van bennünk, és amire a divatot diktáló cégek nyugodtan apellálhatnak. Mi, emberek megbízhatóan teljesítjük a kötelességünket, és megvásároljuk, amit parancsolnak nekünk.

Nyitókép: iStockphoto

Ezek is érdekelhetnek