"Legyőzni sose fogom, de már jól kezelem." - Bulimia 2. rész

Előző cikkében Kata leírta a gyógyulás felé vezető út első lépésének történetét: ki merte mondani, hogy bajban van. De még nagyon hosszú út várt rá addig, hogy elfogadja: olyan, hogy "teljes gyógyulás", nincs. Csak kordában tartani lehet ezt az egészet. Ami, már köszöni szépen, jól megy neki. :)

A döbbenet után

Egy baráti beszélgetés csodákra képes. Ha azon a tavaszi délelőttön nincs Tamás, és nem kényszeríti ki szeretetteljes aggódásával, hogy megosszam vele évek óta tartó kínjaim mocskos részleteit, akkor talán ma már nem élnék. Nem sokat beszélünk a bulimiáról és még kevesebbet arról, hogy végső esetben akár halált is okozhat.

Nekem szerencsém volt, mert még azelőtt ki tudtam - valamennyire - szállni az ördögi körből, mielőtt az életembe került volna. Mondjuk a fogaim rendesen megsínylették, és elég mélyen a zsebembe kellett nyúlnom, hogy újra "eredeti" pompájukban tündököljenek. De ez zavart az egészben a legkevésbé. A sorvadó fogsorom már csak hab volt a tortán.

Miért? Miért? Miért? Miért nem tudok megálljt parancsolni?

Egyáltalán, hogy jutottam ide? Nem sokáig tudtam mélázgatni, mert Tamás fizetett, és gyakorlatilag kitessékelt a kávéházból. Beültetett az autóba, és elvitt az egyik kedvenc vízparti helyünkre. Melegen sütött a nap. Én pedig átkoztam magam, amiért elragadott a hév, és kitálaltam. Jobb lett volna tovább titkolózni, mint most ezt a szégyent elviselni. Éreztem, hogy nem ítélt el, és nincs hányingere sem tőlem.

Én undorodtam magamtól.„Ez az én problémám, és magamnak kell megoldanom"- gondoltam.

Leállította a motort és lesétáltunk a vízhez. A szezon előtt voltunk még. Gyakorlatilag teljesen kihalt volt minden. Gyenge poénokat sütöttem el. Ő pedig nem szólt. Csak nézett rám végtelenül szomorúan. Aztán sírni kezdett. Sok mindent megéltünk már együtt, és teljesen bevett szokás volt, hogy néha elsírom magam előtte, de fordítva ez cseppet sem volt megszokott.

Ez adta meg a kezdő löketet. Az út hosszú és göröngyös, és a jelenlegi álláspontom szerint végtelen. Mégis sorsdöntő volt az a nap. Újra éreztem, hogy élni akarok, ki akarok ebből jutni. Csak sajnos ahhoz túlságosan makacs voltam, hogy szakemberhez forduljak. Hiszen ahhoz el kellett volna ismernem, hogy beteg vagyok. És én ezt a világért sem akartam. Úgy akartam magamra tekinteni, mint akinek vannak problémái, de összességében ura a helyzetnek.

És szakemberre sem csak a "betegeknek" van szüksége. Nem mellesleg kisvárosban éltünk, és rettegtem, hogy kitudódik, és szájukra vesznek az emberek. Valószínűleg hosszú évek szenvedéseit spórolhattam volna meg, ha képes lettem volna időben orvoshoz menni. Így végül kacskaringósan, de kilábaltam ebből az "állapotból", bár még ma sem merném kijelenteni, hogy egy életre végeztem a bulimiával.

A kacskaringós út

Rengetegszer visszaestem. Aztán elkezdtem erőt meríteni abból, ha hetekig teljesen problémamentesen lezajlottak az étkezések. Még ha be is csúszott egy-egy túlevés, akkor is legyőztem a hánytatást.

Kínzott a befalt kajaáradat tudata. De mantráztam, hogy a hánytatást zabálás fogja követni, aminek soha nem lesz vége. Praktikákat alakítottam ki. Ha csak tehettem, nem ettem egyedül. Nehéz volt, de működött. Ha egyedül is maradtam, akkor is felhívtam valakit, mert valamiért tudtam, így nem fogom elveszteni az önuralmamat. Egyre hosszabb időszakokra maradtam tünetmentes.

A testem, ha lassan is, de kezdte visszakapni a szerintem megfelelő formáját. Az életem alakulni látszott. Krízisek jöttek, mentek, de a a nagyobb sorscsapások idején mindig előkerült Tamás, aki azóta is tudja, mikor kell tárcsáznia a számomat.

Nyitókép: iStockphoto