Viszkis interjú: "Nem értek egyet azokkal, akik drukkoltak nekem."

Talán azért, mert senki nem remélte, hogy élve, szellemileg épen kijuthat az ország egyik legszigorúbban őrzött börtönéből. De megtörtént. 2012 januárjában szabadult, és felállt onnan, ahonnan csak nagyon kevesen tudtak. És a bankrablással ellentétben ez egy olyan teljesítmény, amit ha reflektorfénybe állítunk, példaként szolgálhat sokak számára.

- Így nem meglepő, hogy arról faggattam: hogyan sikerült túlélni és újrakezdeni?

- "Tizenhárom év után piszok nehéz talpra állni. A barátaim tartották bennem a lelket, amíg bent voltam, és amikor kijöttem. Nélkülük nem tartanék itt, és valószínűleg nem is beszélgetnénk most. Harminchétezer forinttal a zsebemben és újságírókkal a nyomomban - akkor sem és azóta sem értem, hogy miért vagyok ennyire érdekes a számukra - léptem ki a börtön kapuján. Ezzel a pénzzel, ha egyedül maradok, biztos, hogy nem lett volna belőlem becsületes ember."

- A rendszer nem is segít talpon maradni?

- "Voltak pártfogóim, akiket a mai napig nagyon tisztelek. De túlterheltek, és nincsenek megfizetve sem. Ezenfelül pedig érdemben nem tudnak segíteni. Ha kéred, megadják a hajléktalanszállók címét. Nekik az a fontos, hogy minden hónapban ott legyél a megbeszélt időpontban, és feltegyék az előírt kérdéseiket. Mint például, hogy követtem-e el bűncselekményt. Jó vicc, nem? Ha így lenne, miért vallanám be? Szóval érdemben nem sokat segítettek.

Viszont bennem a börtönévek alatt megszületett az elhatározás, hogy be akarok illeszkedni. Nagyon sokat kellett tennem ahhoz, hogy visszataláljak a rendszerbe. De nem akartam azt a szívességet megtenni, hogy feladom, és útközben elvérzek. Kilenc éves voltam, amikor az apám azt mondta, hogy a börtönben fogok megrohadni. Azért ez mély nyomokat hagyott bennem, és bár már meghalt, de be akartam bizonyítani, hogy nem lesz igaza."

- Mi kellett, ahhoz hogy elengedd a múltat?

- "Nem akarok nagy szavakat használni, de el kellett fogadnom önmagam. Amit én csináltam, az rossz döntések sorozatának a következménye, és nem egy követendő minta. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy végre rájöjjek: én rontottam el az életemet. Idő kellett, hogy eljussak odáig, hogy kimondjam: mindenért én vagyok a felelős. Hiába volt piszok kemény gyerekkorom - jóval durvább, mint ahogy a film szemlélteti - ez nem lehet mentség. És nem is akartam, hogy az legyen. Azt külön kértem Nimródtól (Antal Nimród, A Viszkis film rendezője), hogy ne vigyük el ebbe az irányba. Nem akarom sajnáltatni magam. Viszont a filmnek az sem célja, hogy hőst csináljon belőlem. Megtettem, amit megtettem. Leültem érte, amit kiszabtak rám, és felálltam belőle. És ez utóbbi az, amivel szeretnék segíteni.

Ezért megyek el előadásokat tartani, ha hívnak. Szeretném, ha példa lehetnék a hozzám hasonlóaknak, hogy a legmélyebb gödörből is ki lehet mászni. Persze kell hozzá kitartás, alázat és önmagadba vetett hit. Ugyanakkor nekem nagyon sokat ad, hogy összességében pozitív a visszajelzés felém. Pedig nem értek egyet azzal, hogy anno sokan szurkoltak nekem. Ez egy abnormális dolog. Azóta viszont vásárokban árulok kerámiát, így nem is tudom elkerülni az embereket. Akad negatív visszajelzés is, de nem az a mérvadó. Hiszem, hogy a társadalomnak óriási szerepe van abban, hogy vissza tud-e illeszkedni egy börtönviselt ember vagy sem."

Nyitókép: Origo