Igen, férfi vagyok, és óvó bácsiként dolgozom

De mi a helyzet a gyakorlattal? A való életben is felnőttünk volna a feladathoz, hogy a hivatásokat ne nemek szerint osztályozzuk? A fenti kérdéseim megválaszolásához Juhász Péter óvodapedagógus segítségét kértem. Lássuk, hogy milyen egy negyven feletti férfi szemüvegén keresztül ez az igencsak nőiesnek kikiáltott szakma!

- Mennyire meglepő egy férfi jelenléte az óvodában? A gyerekek hogy fogadnak? És a szülők? A kolléganők?

"A gyerekek még nagyon elfogadóak. Ők nem tudják, hogy - szemben az északi népek gyakorlatával - a magyar társadalomban nem megszokott, hogy óvó bácsi is legyen. Egyáltalán nem csinálnak belőle ügyet. Olyan szülőről sem tudok, aki másik csoportba íratta volna a gyermeket, amikor megtudta, hogy férfi az óvodapedagógus. Eleinte előfordul, hogy van némi meglepetés, de ez hamar elmúlik. Főleg, ha már a beszoktatásnál látják, hogy megvan a közös nevező a ''kicsi indiánokkal''.

Ez a második ovi, ahol a pályafutásom alatt dolgozom, de szakmai konfliktust leszámítva nem akadt problémám a kolléganőimmel. Persze kezdetben egy kicsit furcsa, egy kicsit szokatlan a jelenlétem. Talán még zavarba ejtő is az elején, de azt hiszem, ez nekik nehezebb, mint nekem. Próbálom humorral megkönnyíteni számukra a beilleszkedésem folyamatát."

- Harminc felett tetted le a voksod a hivatásod mellett. Így nem lehet azzal vádolni, hogy fiatalon, esetleg meggondolatlanul ugrottál fejest a szakmádba. Mi volt a háttérben?

"Egyszerűen annyi, hogy 18-20 évesen még nem tudtam, hogy mi lenne az, amit egy életen át szívből tudnék csinálni. Az akkor még kötelező sorkatonaság tette fel az i-re a pontot. Fegyveres szolgálat helyett szociális munkát végeztem. Gyerekek mellé kerültem. Előbb iskolába, majd sérült, ovis korú gyerekekhez. Nem volt könnyű ennyi mindent megélni olyan fiatalon, de elemi erővel hatott rám. Tudtam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Ugyanakkor a zenei pálya is nagyon vonzott. Így előbb a zeneiparban teljesedtem ki, majd elvégeztem a főiskolát, és mára ötvöztem a kettőt. Létrehoztam az Óvóbácsi zsongodáját, ahol óvodapedagógusként zenélek gyerekekkel, gyerekeknek és felnőtteknek."

- Napjainkban sok a csonka család. Az apafigura hiányában élő gyerekek hogyan fogadnak?

"Jobban ragaszkodnak. Máshogy kötődnek. Jobban igénylik a figyelmet és a támogatást. Az egyedülálló szülőkkel ugyanez a helyzet. Minden esetben nagyon fontosnak tartom a jó együttműködést. Viszont ehhez elengedhetetlen a megfelelő mennyiségű és minőségű kommunikáció. Nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy érezzék, lássák, hogy nem cél a gyerek megváltoztatása, a szülő nevelési elveinek átformálása. A szülőkön múlik a legtöbb, ezért szeretném, ha együtt tudnánk dolgozni a gyermekek folyamatos fejlődése és későbbi boldogulása érdekében."

- Mit tesz egy óvó bácsi, ha vigaszt kell nyújtania egy ''kicsi indiánnak''?

"A 'kicsi indiánok' elnevezés a legkisebbeket illeti, akik éppen csak beszoknak. De óvó bácsiként nem teszek különbséget kicsik és nagyobbak között a vigasztalás tekintetében. Minden gyermek egyedi, egyszeri és megismételhetetlen személyiség, akik legtöbbször más és más módszerrel, dajkálgatással nyugtathatóak meg. Ha arra van szükség, dömperezek, ha kell, hajat fésülök és könnyet törlök, de néhány kedves szó sokszor gyógyír a gyermekek bánatára. Ezen a téren szerintem nincs különbség a nemek között. Legalábbis nálam.

Talán a fegyelmezésben van némi lépéselőnyöm a hölgyekhez viszonyítva. Egy férfinak azért másként van tekintélye. Viszont a lényemből fakadóan nem vagyok következetes. Ezen igyekszem változtatni, de egyelőre a kolléganőim ezt sokkal jobban csinálják. Nálam előfordul, hogy levesznek a lábamról."

Nyitókép: Juhász Péter saját képe