36 óra futás a Halál Völgyében - Interjú Lubics Szilviával

Azt viszont ki merem jelenteni, hogy a magyar futóközösség egy emberként lógott az ultrafutás magyar csillagaként emlegetett doktornőre kötött jeladón. Közben ki-ki a maga módján igyekezett lélekben vele lenni. Biztosan tudtuk, hogy meg fogja csinálni, de azért összeugrott a gyomrunk, ha percekig nem mozgott az a picike pont.

Azon kedves olvasóinknak, akik esetleg nem ismernék az ultrafutás történetének kiemelkedő hölgyeményét: szeretnék megkérni mindenkit, hogy képzeljen maga elé egy törékeny, de elszánt tekintetű, kedves arcú nőt - egy 3 gyermekes édesanyát, feleséget -, az emberfeletti teljesítményre képes futót. Majd adjanak hozzá egy fehér köpenyt is, merthogy főállásban fogorvos! Minden tiszteletem az övé, de bevallom: fogalmam sincs, hogyan tud ennyi szerepben helytállni. Azonban feltett szándékom, hogy kiderítsem. Lássuk, hogy sikerült-e!

- Mennyire küzdesz a dolgok egyensúlyban tartásával? Hogy állsz a lelkiismeret-furdalással a családot illetően?

- "Szükségem van az egyensúlyra, mert akkor működöm. Igazi tyúkanyó típus vagyok, akinek a családja az első, és ebből nem engedek. Eleinte küzdöttem a lelkiismeret-furdalással, de rá kellett jönnöm, hogy feleslegesen. A fiaim nagyon büszkék rám. Mindemellett igyekszem hajnalban vagy olyan időpontokban futni, amikor nem tőlük veszem el az időt. A Badwaterre való készülés mondjuk nem volt egyszerű. Heti 160 km körül futottam, olykor 180 km-t is. A melegre pedig szaunával készültem."

- Ezt hogy kell érteni? Gyorsan elárulom, hogy egyszer olvastam egy magazinban a sivatagi futóversenyeket megelőző szaunában futásról. Hitetlenkedve kérdezem csak: ugye nem erre gondolsz?

- "De igen. Muszáj volt edzenem a melegre. Eleinte fél órát, majd szépen emelve az időtartamot, a szaunában futottam egy mechanikus futógépen." :-)

Bár abban hamar kiegyezünk Szilvivel, hogy minden forróság és kietlenség ellenére van valami fenomenális a Halál Völgyének vidékében. Sőt, a nemrégiben hazatért doktornőt a verseny után alig egy héttel már a rendelőben érem utol. A "Hogy vagy?" kérdésemre csak így felelt:

- "Már mennék vissza! (hangosan felnevet) Vissza akarok menni! Nagyon jó volt! Persze, akkor annyira nem volt jó, mert a verseny után pár órával még azt mondtam, hogy itt többé biztos nem futok. De ez akkor teljesen normális. Vicces, hogy pont ide vágyom vissza. Sokat gondolkodtam már ezen, hogy miért pont ide és miért nem máshova. Hiszen volt verseny, amin, ha úgy vesszük, jobb eredményt értem el. Például az UltraMilano-Sanremón (286 km) első helyezett lettem. Azt viszont szeretném kiemelni, hogy a segítőknek is hatalmas szerepe volt abban, hogy célba értem. Ha ők nem lettek volna, akkor esélyem sem lett volna, mert egy órán belül felperzselt volna a hőség. Itt most átélhettem, hogy hogyan lesz kezembe nyomott jeges vízből nagyon rövid időn belül tűzforró lötty. A kulacs kupakja szinte égetett."

- Valós volt a szurkolók aggódása a feladást illetően?

- "Nem. Nagyon nem. (Felnevet) Valószínűleg a jeladó nem működött teljesen megbízhatóan, mert sokkal kevesebbet álltam, mint ahogy azon látszott. A versenyen egy célom volt: beérni valahogy. Az, hogy feladjam, meg sem fordult meg a fejemben, csak az, hogy mennem kell, és minden egyes lépéssel kevesebb van a célig. Egy alternatívát láttam a befejezésre, ha akkor és ott meghalok. Őszintén szólva, volt, hogy erre vágytam, mert annyira kimerültem, és ezt mondtam is Gyurinak (segítő). Azt mondta: eljön az is, de nem most, úgyhogy fussak inkább. És hát én futottam, ami időnként vánszorgásnak látszott, de a lényeg, hogy beértem. A 4. helyezésen pedig én lepődtem meg a legjobban."

Nyitókép: Lubics György