Szürreális, de még mindig látom magam előtt azt a hétéves kislányt, aki a tükör előtt állva, sírva próbálja leradírozni a szeplőit. Gyűlöltem azokat a foltokat az arcomon. Utáltam, hogy más vagyok, mint a többiek. Én voltam a szeplős kislány.
Hiába próbálták a szüleim elhitetni velem, hogy pont ettől vagyok különleges. Én csak annyit észleltem, hogy más vagyok. Az a kislány vagyok, akit úton-útfélen megjegyez magának a jónép. Ezért lépten-nyomon próbáltam kifürkészni, hogy is szabadulhatnék meg az "átkozott" pöttyöktől. A nővérem már jócskán megunhatta az ezzel kapcsolatos nyekergésemet, és meggyőzött, hogy sima, mezei radírral megszabadulhatok a védjegyemmé vált foltoktól.
Hihetetlenül belelkesültem, és naivan nekiláttam a pofonegyszerűnek tűnő feladatnak. Csak hát a foltok megmakacsolták magukat, és a világért sem akartak eltűnni. Kisvártatva a tesóm elfojtott nevetésben, én pedig keserves sírásban törtem ki.
Így a "mit szeretnék megváltoztatni magamon" listámon a szeplőktől való megszabadulás volt az első helyen. Ezt követte az elálló fülek korrigálása. Gondolkodtam még orrplasztikán és természetesen mellnagyobbításon is. Mert szerintem ezek a területek a leginkább problémásak a testemen.
Hogy mi tartott vissza a sebészkéstől (az anyagiakon kívül)?
Az, hogy mindig is úgy éreztem: az első műtéttel csak elindítanék egy lavinát. Nem is lőttem nagyon mellé: Dr. Varga Márta a Pszinapszison tartott előadásán szakmai tapasztalatával is alátámasztotta a megérzésemet. Hiszen hiába történik meg a beavatkozás, ha a belső elégedetlenség megmarad. Ezt boncolgatva már nem meglepő a tény, miszerint a plasztikai beavatkozásokat követően megnő az öngyilkossági kísérletek száma. Illetve elkezdődhet a vágyódás az újabb és újabb beavatkozások iránt. És ezek eredményét jól ismerjük az agyonműtött hollywoodi sztárok nem éppen követendő példájából...
A kérdés, hogy mi váltja ezt ki? Miért akarja valaki ennyire kontrollálni a kinézetét?
A válasz természetesen összetett. Nem lehet ráhúzni a vizes lepedőt csupán a közösségi oldalak káros hatásaira, a sikerorientált, tökéletesség központú 21. századra, vagy éppen a médiából áradó elvárásokra. Mert ez mind szerepet játszik.
Azonban van egy sokkal kézenfekvőbb feltételezés is, ami felett sokan szeretnek elsiklani: a korai gyermekkor. A modern pszichológia számos tanulmányban beszámol a gyermek első pár évének meghatározó szerepéről.
És itt most nem arra kell gondolni, hogy volt-e fix napirendje vagy márkás rugdalózója. Vitathatatlan, hogy ezek is meghatározóak lehetnek, de hatványozottan nyom a latban - gyakorlatilag az egész felnőttkort végigkíséri - az elsődleges gondozóval való kapcsolat.
- Amennyiben szeretetteljes, őszinte érzelmeken, odafigyelésen alapszik, borítékolható, hogy lelkileg sokkal kiegyensúlyozottabb élet vár a gyermekre.
- Míg ennek hiányában gyakori a nárcizmus, az alacsony önértékelés, hajlam az önpusztításra (idesorolható az anorexia, bulimia), állandó megfelelési kényszer.
A megoldás ugyanakkor mégis az orrunk előtt hever. Fel kell(ene) tárni a lelkünkben megbúvó félelmeket, választ találni a kétségekre, eloszlatni a szorongásokat. És, ha ezek után, immár józan ítélőképesség mellett is szükségét érezzük a beavatkozásnak, akkor meglépni. De semmiképpen sem szabad az eredménytől függővé tenni a lelki egyensúlyunkat.
Így vesz meg téged kilóra a szépségipar!
Nyitókép: iStockphoto
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
