Marozsán Erika - A színésznő, aki igazán szereti a ráncait

Számítottam valami dívás megnyilvánulásra, amitől mindenki tudni fogja, hogy megérkezett a nemzetközileg is elismert, nagybetűs Színésznő. De nem, semmi ilyesmi nem történt. Észrevétlenül suhant be, kedélyesen váltott pár szót a kávézó személyzetével, majd rendelt egy cappuccinót és egy croissant-t. Lazán lehuppant mellém, és olyan magától értetődő őszinteséggel mesélt az életéről, mintha régi ismerősök lennénk.

"Úgy érzem, nem kerültem bele az "Eltelnek az évek" című női melodrámába. Jól elvagyok. Évek óta úgy érzem, hogy a helyemen vagyok. Lehet, hogy én fogom meg a másik végén a dolgot, de nekem a ránc, az érettebb arc, egyfajta titokzatosságot sugall. Már nem hamvas, de egy nő pont ettől lesz érdekes. Elég csak felidézni Anna Magnani színésznőt a Mamma Roma című filmből, aki már ötven felett volt a forgatás idején. Mégis milyen időtlen szépségként jelenik meg a vásznon! Szeretnék egyszer én is eljátszani egy hasonló mammát, szeretek hús-vér nőket alakítani. Szóval a korommal egyre inkább csak nő azon szerepek száma, amiket szeretnék eljátszani. Azt gondolom, hogy a bennem lakozó izgatottság konzervál. Ha van titok, akkor ez az én titkom."

Közben élvezettel kortyolgatja a kávéját, és csipegeti a croissant-t. A magam részéről továbbra sem tudok napirendre térni a hétköznapisága felett, így hagyom, hogy meséljen. Két falat között elárulja, hogy azért nem olyan egyszerű ám Marozsán Erikának lenni, mint ahogy az kívülről látszik:

"Sakkozok az idővel, a feladatokkal és szorgosan futom a köröket a mindennapok mókuskerekében. A köztes időt pedig megpróbálom élményekkel gazdagítani. Nagyon intenzív időszakot élek most, ami egyszerre jó és borzasztóan megterhelő. Hol a lélek, hol pedig az agy nem tudja felvenni az események homokóraként pergő sorát. Tíz napja elrepültem Budapestről, és most, 11 nappal később ismét az Andrássy úton ülök. Ambivalens állapot. Egyszerre bizsergető, és végtelenül fárasztó. Ugyanakkor hálás vagyok, hogy egy remek filmet forgathatok a kiválóan helytálló elsőfilmes rendezővel, Kasvinszki Attilával, aki remek csapatot toborzott össze."

Csak bólogatni tudok, hiszen előző nap én is élvezhettem a forgatás családias légkörét. Most készítik a Paraziták a Paradicsomban című filmet, melynek alapjául a német drámaíró, Marius Von Mayenburg Paraziták című színműve szolgált.

Bár sokan levegőt sem kapnak a forgatások alatt, neki még arra is maradt energiája, hogy az Urániában bemutassa legújabb lemezét.

„Igen, így van. Megvolt a bemutató. Csodás volt, de énekelni mindig csodálatos. Zenészekkel színpadra állni mindig ajándék. Természetesen sokat gyakoroltunk, de azt érzem, hogy az évek múlásával egyre jobban érik a hangom is. Egyre inkább kiteljesedik. Mindemellett pedig olyan, mintha alátámasztaná a színészi munkámat. Kiegészíti, támogatja. Minden alkalommal egy nyaralás. Nem tartom magam énekesnőnek, de nem tudnék zene nélkül létezni."

Még azt is hozzáteszi:

"Az egész lemezkészítési folyamat mögé beállok, és mintegy akkumulátor, adom az energiát. Felkutatom a zenészeket, a szövegírókat, aztán kommunikálok velük. De ez egyfajta kreatív kirándulás."

Ezen a ponton muszáj feltennem a kérdést, hogy igaz-e: viccesen csak fahangúnak szokta titulálni magát? Jót kacag, és sokatmondó pillantás kíséretében bólogat:

"Nem tudom, hogy ez jó, vagy sem, de sok esetben szeretem magamat túlkritizálni, erős nálam a belső fék."

Nyitókép: Benkó Tamás és Farkas András