A Down-szindróma világnapjának alkalmából

Hogyan kerültél kapcsolatba a Down-szindrómával?

Úgy kezdődött az egész, hogy láttam a Játék az egész című riportfilmet a TV-ben, ami a Baltazár Színházról szólt. Ez egy olyan hivatásos színtársulat, ami értelmi sérült színészekből áll. Annyira meghatott, hogy eldöntöttem: amint tudom, megkeresem őket.

Akkor találkoztam először közvetlenül a Down-szindrómával. Előtte nem volt kapcsolatom velük, és olyan komoly hatást tettek rám, hogy időbe telt, mire feldolgoztam ezt a találkozást. Le kellett omlania azoknak a falaknak, amiket én építettem fel a sérültséggel kapcsolatban. Ehhez nagyon sok segítséget kaptam tőlük azzal, hogy először ők fogadtak el engem, és az már természetesen jött, hogy én is elfogadtam őket. Itt találkoztam először például azzal is, hogy a testi kontaktus mennyire fontos számukra. Ölelgettek, szeretgettek.

Ebben az időszakban készítettem egy portréanyagot a színtársulatról, amivel díjat is nyertem. Majd elutaztam velük Franciaországba is, mert egy színdarabjuk szinopszisához kellett fotókat készíteni. Közben látták, hogy folyamatosan fotózom őket és megkérdezték, hogy mi lenne, ha ők is fényképeznének.

Tehát a fotózás eredetileg az ő ötletük volt?

Hát igen. Nagyon sokat beszélgettem velük az érzéseikről, az álmaikról, és végül ezeket megvalósítottuk fotókban. Különleges, egészen álomszerű képeket készítettünk az érzéseikről és hangulataikról, tulajdonképpen így alakult ki ez az egész. A Down-szindrómások abszolút fogékonyak erre. Végül a Down Alapítványnál indítottam el az első csoportomat.

Hogyan néz ki nálatok egy fotós óra?

A kezükbe adom a gépet, és megtanítom őket néhány olyan trükkre, amitől biztonságban érzik magukat. A gépet nyakba kell akasztani, és automatára állítani. A technikai dolgokkal, amit ők nehezen fogadnának be, azzal nem kell foglalkozniuk. Csak a látvánnyal. Az elkészült képeket pedig nemcsak kinyomtatjuk, hanem tovább is gondoljuk.

A tematika 10 alkalmat foglal magába, amit egy fotóterápiás táborban zárunk le. Ezeket a képeket ősszel mutattuk be a Kolta Galériában. Mert valóban csodálatos képek készültek, amiknek szakmailag is nagy sikere volt.

Szerinted mi a feladatunk és helyes hozzáállásunk Down-szindrómás embertársainkhoz?

Egy szerzetes nővér azt mondta nekem egyszer:

Tehát nincs olyan, hogy valaki fölösleges. Ha úton van a családba egy Down-baba, akkor hinni kell, hogy van értelme az életének! A fotóterápia segítségével ez láthatóvá, kézzelfoghatóvá válik. Ezek a nagyon értékes képek az elfogadáshoz vezető út első lépései, mert itt lényegtelen, hogy sérült vagy nem sérült az, aki a képeket készítette.

Én hiszek abban, hogy ők értékes életet tudnak élni. És igenis, a társadalom számára is fontos szerepük van! Azt tapasztalom a felnőtt Down-szindrómásoknál, hogy komoly segítségére tudnak lenni például az időseknek. El tudnak menni bevásárolni, orvost tudnak hívni. Vagy van például, aki kitűnő masszőr. Nagyon nagy divat, hogy integráljuk a Downosokat. Én inkább azt gondolom: nekünk kell integrálódni hozzájuk. Igenis meg kell tanulnunk lehajolni és szolgálni őket!

Nyitókép: iStockphoto