14 éves volt és fegyelmezett, “jó beteg” - Leukémia 3. rész

A főorvossal való első beszélgetésünk megnyugtató volt: azzal kezdte, hogy 30 évvel ezelőtt az ebben a betegségben szenvedő gyerekek közül 100-ból 80-an meghaltak. Ma 100-ból 80 gyermek marad életben. Az arány megfordult, és ebben mi is bizakodhattunk!

Az első pár napon számomra is megnyugtató volt, mikor Marci az intenzív osztályon lassan megszabadult a kis testéből lógó zsinóroktól, és végül lekerültünk a hematológiai osztályra, egy úgynevezett elkülönítőbe.

Valahogy úgy képzeltem, hogy túl az életveszélyen, az első napon történteknél rosszabb már nem következhet! De bizony bőven értek még meglepetések a gyógyuláshoz vezető hosszú úton...
Az elkülönítő a 6-7 fős kórtermekhez képest nagyobb védettséget jelentett, ugyanakkor elzártságot is. Ami ebben a kezdeti helyzetben még jól is esett!

A szomszéd elkülönítőben lakott Brigi, Marci egyik sorstársa. Közös volt vele a fürdőszoba, így viszonylag jól beleláttunk egymás életébe. Brigi már nagylány volt, 14 éves és visszaeső, - szép sűrű, frissen visszanőtt hajkoronával. Pont egy éve lett beteg, tavasszal esett át a csontvelő átültetésen és éppen 1 volt hónapja, hogy elhiggye: meggyógyult. De aztán a soron következő vizsgálatnál kiderült, hogy újra vannak rossz sejtek a csontvelőben.

Így aztán kezdte elölről. Brigi már tudta, hogy mire számíthat: újabb csontvelő-átültetés, újabb pár hónap, amíg a szervezetét előkészítik erre a kockázatos beavatkozásra.

Ő tudta már, hogy mi után mi következik, és azt is tudta: nincs más választása! Jó beteg volt. Közben persze tartotta a kapcsolatot az osztálytársaival. Szorgalmasan tanult, amikor jött a kórházi tanár. Iskolája kiemelkedő diákja volt. S közben csendben bizakodott, mint a családja is.

Nagyon fegyelmezettek voltak mindannyian: a két szülő, a nagyi, aki hordta Brigi kedvenc ételeit és az otthon maradt testvérek is. Sokat tanultunk tőlük a mindennapi rutinnal kapcsolatban és a sterilizálás jelentőségéről, mikéntjéről is.

Engem annál inkább foglalkoztatott, hogy mi zajlik körülöttünk. Minden történet mélyen elgondolkodtatott. Először is, azt érezhettem: nem vagyunk egyedül, itt, a pokol legmélyebb bugyrában! Meglepően természetesnek tűnt mindenki, aki a kórházban "lakott", akár szülőként, akár nővérként vagy orvosként.

Erőt adott, ha azt láttam, hogy ebbe az életformába is bele lehet szokni: reggel elviszem hugit oviba, összeszedem a Marcinak bevinni szánt tiszta ruhát, ágyneműt, kaját, játékot; majd bebumlizok a kórházba, hogy Szabolcs mihamarabb bejusson a munkahelyére.

Majd este 7-8-ig túlélünk Marcival, aztán jön Szabi, hogy váltson. Otthon jó esetben még mese a kislányomnak, aztán ha elaludt, indul a háztartási munka, mosás, vasalás, pakolás másnapra.

Egy tüdőgyulladás vitte el, amikor teljesen védtelen volt az immunrendszere, nem voltak védekező sejtjei. Addig teljesen kizártam a lehetőségét, hogy ez velünk is bármelyik nap megtörténhet. Csak lopva, a folyosón tudtam beszélni pár anyukával arról, hogy mi történt.

Ilyenkor a nővérek, orvosok igyekeztek ugyanolyan kedvesen vagy épp szenvtelenül viszonyulni mindenkihez. Ha megérintette őket egy haláleset, azt nem előttünk mutatták ki.

Brigi volt az első, aki elment mellőlünk. Marci az aktuálisan kedvelt számítógépes játékában ültetett egy fát Brigi emlékére, majd igyekezett arra gondolni, ez vele nem fordulhat elő.

Somogyi Mona

Nyitókép: iStockphoto