Elizabeth Barrett Browning: A költőnő, aki vénlányként ment férjhez!

A hőse egy szerintem méltatlanul kevéssé ismert női alak: Elizabeth Barrett Browning, a viktoriánus kor legismertebb női költője, a női jogok elkötelezett harcosa. 1806-ban született Angliában, abban az időben, amikor a lányokat még teljesen másképp nevelték, mint a fiúkat. A lányok feladata nagyjából az volt, hogy megtanuljanak hímezni, varrni, festeni, zongorázni, és aztán engedelmesen férjhez menjenek.

Elizabeth lázadó típus volt: egyáltalán nem szerette ezeket a "lányos" dolgokat, helyette tanulni akart, kóborolni a mezőkön, vágtázni a lován, és arról álmodozott, hogy nadrágot hord majd az őt akadályozó hosszú, díszes ruhák helyett.

Szerencséjére a szülei sok mindent megengedtek neki, amire vágyott: ógörögül és latinul tanulhatott a fiútestvéreivel, varrás helyett tudományos könyveket olvashatott a család hatalmas könyvtárában. Nagyon korán megmutatkozott a tehetsége: színdarabokat, verseket írt, amelyek közül az egyiket az édesapja meg is jelentette (bár az összes példány a családon belül maradt).

Később egy súlyos betegség és egy lovasbaleset miatt hosszú évekre az ágyhoz volt láncolva - az egyetlen örömet az olvasás és az írás jelentette számára. Sorra írta a verseit, és egyre ismertebb költő lett a hazájában. Amikor az egészsége hosszú idő után végre javulást mutatott, a kedvenc testvére - akivel rendkívül szoros kapcsolata volt - meghalt egy balesetben. Ettől a csapástól olyan letargia lett úrrá rajta, hogy majdnem az életébe került. Bár végül életben maradt, még betegebb lett, mint azelőtt.

Élete nagy részét a szobájában töltötte, eleinte vidéken, majd Londonban. Sokáig az írás volt az egyetlen gyógyír számára. Jobbá akarta tenni a világot - síkra szállt a gyermekmunka ellen, és egész életében a nők jogainak elkötelezett harcosa volt. Soha nem akart férjhez menni, a betegsége miatt erre egyébként sem sok esélye volt. A "hétköznapi" férfiak nem is nagyon érdekelték, csak - többnyire már halott - költőkért és hősökért rajongott.

Bőven vénlánynak számított már, amikor 39 évesen egy költő, Robert Browning elolvasta a műveit, majd ismeretlenül levelet írt neki. A levelezésből találkozás, majd szerelem lett, bár Robert 6 évvel fiatalabb volt, mint Elizabeth, ami abban a korban elég jelentős különbségnek számított, pláne a nő javára. A költőnő a szerelem hatására kivirult, és egészségi állapota rohamosan javult. Mégsem volt egyszerű összeházasodniuk: apjának ugyanis, miután elvesztette a feleségét, az volt a rögeszméje, hogy gyermekei ne házasodjanak, és a család maradjon együtt.

A házaspár Olaszországban telepedett le, és nagy harmóniában éltek - egyenrangú félként, ami akkoriban ritka volt, hiszen a legtöbb házasságban a nő alávetett szerepben élt. 1849-ben - Elizabeth 43 éves korában - gyermekük is született. Mindketten koruk ismert költői voltak, és olyan művészekkel találkoztak személyesen, mint például George Sand, Andersen vagy Harriet Beecher Stowe.

Hogy mire tanít a költőnő története? Egyrészt arra, hogy merjük vállalni azt, akik vagyunk, még akkor is, ha ezt sokan nem nézik jó szemmel - mert csak így lehetünk önazonosak. Másrészt, hogy mindig van remény, hogy rád találjon a szerelem - még akkor is, ha öregnek, betegnek és csúnyának érzed magad...

Nyitókép: Shutterstock