“Még egy majom is szórakoztatóbb, mint egy férfi!” - állították a XIX. századi szinglik

A viktoriánus korban komoly szabályok szerint zajlott a házasulás folyamata. 1823-ig 21 éves koruk alatt jogilag nem kelhettek egybe a fiatalok, ezután viszont a fiúk 14, a lányok 12 esztendősen már frigyre léphettek. Utóbbi azonban ritkán fordult elő, a jelöltek legtöbbször továbbra is vártak 18-23 éves korukig.

A házasság csak azonos társadalmi osztályok között volt lehetséges, az ettől eltérő eseteket pedig általában nem nézte jó szemmel a család, melynek tagjai nagyban befolyásolták a párválasztást.

A 19. század elején a gazdasági és társadalmi célból kötött frigyek népszerűsége csökkenni kezdett. Az érdekek helyett a kölcsönös szerelem, a bensőséges, emocionális kapocs és a szellemi partnerség került előtérbe.

„Én a tiéd, te az enyém"

Az érzelmi alapú házasság térhódításának köszönhetően a fiatalok szabadabban választhattak párt, mint a felmenőik. Nemcsak a kapcsolatok természete, az ismerkedés módja is jelentős változásokon ment keresztül. Bár továbbra is akadtak párok, akik a szüleik vagy más családtagjaik által találkoztak először, egyre többen kötöttek új ismeretségeket barátaikon vagy szomszédaikon keresztül, esetleg társas eseményeken vagy a munkahelyükön.

Bár akkoriban még nem voltak olyan gyakoriak a párkereső hirdetések, mint manapság, idővel egyre többen hívták segítségül a sajtó erejét, hogy megleljék életük szerelmét. A nyomtatott kiadványokban megjelent felhívások eleinte inkább a munkásosztály tagjai között terjedtek, de az 1870-es évekre a felsőbb osztályok körében is megjelentek.

Természetesen nemcsak a férfiak, a nők is szép számmal próbálkoztak ezeken a felületeken, emiatt pedig sokan kritizálták őket, mondván, nem illő, hogy fiatal hölgyek határozottan kijelentsék, mire vágynak egy kapcsolatban. Konzervatív polgártársaik gyakran szemérmetlennek és pimasznak bélyegezték őket, holott épp az ilyesfajta szokások vezettek később a női egyenjogúság kialakulásához.

Amennyiben két fiatal egymásra talált, az udvarlási szakasz általában rövid volt, a lánykérés pedig egy éven belül megtörtént. Az ismerkedés időszaka alatt a párok gyakran tettek hosszú sétákat, közösségi eseményeken vettek részt együtt, s ajándékokkal is kifejezték érzelmeiket.

Általában gyűrűt és portréfotókat adtak egymásnak, illetve becses szerelmi ereklyének számított egy-egy apró hajtincsük is. A levélírás is népszerű módja volt érzelmeik kifejezésének, illetve gyakran jártak át egymás családjához teázni vagy nagyobb étkezésekre.

Szingliség a viktoriánus korban

Ritkán, de előfordult, hogy akárcsak manapság, egyes hölgyek pártában maradtak, de ez a tény többnyire nem törte le őket, sőt! Volt, aki kifejezetten örült annak, hogy nem kell egy komoly kapcsolat béklyóiban feszengenie. Egy korabeli újság szerkesztői több ilyen sorsra jutott nőt is megkérdeztek sajátságos élethelyzetükről, s az alábbi, kétségkívül igen szórakoztató válaszokat kapták:

„Most csak fejőnő vagyok. Ha hozzámennék valakihez, egyszerre lennék feleség, anya, házvezető, szobalány, varró-, mosó-, takarító- és ápolónő."

„Jobb karrieropcióim is akadnak, melyek rövidebb munkaórákat, előnyösebb körülményeket és valószínűleg magasabb fizetést is biztosítanának, mint egy házasság."

„Olyan vagyok, mint az egyedi, kézzel festett porcelán: könnyen törik a szívem, és bár megjavítható, nagyon nehéz összepárosítani más „edényekkel"."

„Egy vad musztánghoz hasonlítanám magam, aki viszolyog a rabságot jelentő lasszó gondolatától."

„Köszönöm, de nem szeretném bővíteni a jószágállományomat. A férfiállat kevésbé kezelhető, mint a kutya, nem olyan gyengéd, mint egy macska és még egy majom is szórakoztatóbb nála."

Nyitókép: Shutterstock