Amikor már szex sincsen...

Ebbe a fülsiketítő csendbe tolakodott be egyszer csak a másik lakásból átszűrődő vad erotika. Lihegtek, nyögtek, kéjesen sóhajtoztak.

Most feszengtünk, úgy csináltunk mintha nem hallanánk. Elnyújtott, egetrengető menet volt. Vagy csak nekünk tűnt kínzóan hosszúnak, akik hónapok óta nem szeretkeztünk egymással. Én mással sem. Talán ő sem. Kivert a víz, szúrni kezdte a hónaljam a kellemetlen izzadtság, a gyomrom összezsugorodott. Hányni tudtam volna a dühtől.

Milyen gusztustalan, alpári üzekedés ez. Mint az állatok. És én milyen irigy vagyok. Éreztem, hogy lángol az arcom a szégyentől, amiért én ennek az egésznek fültanúja vagyok, és amiért tudtam, szinte hallottam, ahogy a férjem azt kívánja, bár ő lehetne a szomszéd srác helyében. Gyűlöltem őt is, a nyögdécselő ribancot, és magamat is. Aztán egy üvöltés, pár másodperccel később sikoltás, és vége. Elmentek.

Emlékszem az időre, amikor nem bírtunk betelni egymással. Ha csak a nyakamba hajolt, izzott a testem, lüktettek a zsigereim, minden porcikám őt kívánta. Abban az időben állandóan moziba jártunk, sosem tudtuk miről szól a film, csak a vágy, az ajzás, a sovárgás, a dübörgő szívdobogás volt állandó. Kétórás előjátékokra jártunk a multiplexbe, időnként a művészbe, hogy aztán hazaérve - néhány alkalommal már a kocsiban - a ruhákat egymásról leszaggatva essünk a másiknak. Családi vacsorákon elég volt rám néznie, úgy néznie, és azt sem bántam volna, ha ott azonnal átráncigál az asztal túloldalára, és magáéva tesz. Aztán a vad, fékezhetetlen vágyak szép lassan elcsitultak.

Összeköltöztünk, már minden este egy ágyba feküdtünk le. Még mindig sűrűn, de a korábbiaknál azért ritkábban szerettük egymást. Többnyire lágyan, finoman. Már nem vad kiscsikók voltunk az ágyban, már nem azzal a lánggal lobogott a tűz, de megvolt ennek is a szépsége. Ismertük egymás testét, tudtuk mikor, mit, hogyan kell csinálni, nem kellett kísérletezni. Bensőséges, meghitt időszak volt ez. Szerettem. Igazán. Megkért, hozzámentem.

Aztán az évek előrehaladtával beszürkült minden. Monton hétköznapok jöttek, a másik jelenlétében már nem volt semmi szokatlan, semmi meglepő, nem volt izgalom, kíváncsiság, lüktetés, hév, perzselő szenvedély. Volt viszont stressz, munkahelyi gondok, de megértés, elfogadás, kiszámíthatóság is. Egyszerűen felgyorsult minden, egyre jobban ment mindkettőnk szekere, és arra már nem maradt energiánk, hogy az egymás iránt érzett szenvedélyt életben tartsuk.

Nála picit lassabban hunyt ki. Ő még próbálkozott, kívánt, én már praktikussági szempontokat szem előtt tartva egyre többször hárítottam. Késő van, korán kelünk, már zuhanyoztam, nincs kedvem utána újra, most húztam ágyneműt, nem, gumival sem. Néha pedig tényleg, őszintén mondom, fájt a fejem.

Mindent meg tudtunk beszélni, egymás támaszai és tökéletes társai voltunk. A szexet kivéve. Erről az egyről mélyen hallgattunk. Ahogyan most is.

Talán odafordulhatnék, beleszagolhatnék a nyakába, kezdeményezhetnék. De olyan esetlen volna. Talán ő épp ugyanezt gondolja. Talán semmit sem kéne mondani, csak egymásnak esni, és hagyni, hogy sodorjanak a vágyak. Mégsem megy. Nem csinálunk semmit, csak hallgatunk az ordító csendben. Talán majd holnap.

Nyitókép: Shutterstock