Alkoholizmus, depresszió, elektrosokk - Ernest Hemingway ismeretlen oldala

Ernest Hemingway 1953-ban megkapta a Pulitzer-díjat Az öreg halász és a tenger című kisregényéért, majd egy évvel később az irodalmi Nobel-díjat is neki ítélték. De ki volt ő valójában?

Írói pályája az újságírással kezdődött 18 évesen. Bár a kansasi lapnál csupán fél évig dolgozott, annyira meghatározó tapasztalat volt számára az ott eltöltött idő, hogy későbbi műveiben az ott elvárt stílust követte: rövid mondatokat és bekezdéseket írt, inkább pozitív próbált maradni, valamint az úgynevezett erőteljes szavak híve volt.

Miután 1921-ben letelepedett, már házas emberként Párizsban, tudósításokat küldött egy kanadai lapnak a görög-török háborúról. Az évek teltek, egyre több könyve került kiadásra, rengeteget utazott, ám Ernest Hemingway mégsem tudott ellenállni a konfliktusokkal átszőtt helyzeteknek: tudósított a spanyol polgárháborúról – illetve önkéntesként még fegyvert is ragadott -, sőt, a második világháborúban is részt vett, haditudósítóként például ott volt a normandiai partraszállásnál.

Részt vett az első világháborúban, de nem katonaként. Miután a sorozásnál kiderült rövidlátása, a fronton csak a Vöröskereszt Mentőszolgálatának kötelékében tudott jelen lenni. Első napján azonnal arcon csapta a háború brutalitásának képe: Milánó közelében felrobbant egy lőszergyár. A főként női maradványokat kellett összegyűjtenie, ami a halállal, elmúlással való első konkrét találkozásként igen mélyen érintette a fiatal férfit.

1918 júliusában az olasz fronton Hemingway súlyos sérülést szenvedett, repeszgránát találta el a lábát. Mivel emiatt nem tudott autót vezetni, a milánói kórházban kezdett dolgozni. Itt őrülten beleszeretett egy Agnes von Kurowsky nevű ápolónőbe, aki nélkül sosem íródhatott volna meg egyik fő műve, a Búcsú a fegyverektől.

Hemingwayt ezek az élmények egy életre átformálták, és egyszer sem adott teret a félelemnek, ha egy esetleges háborúról volt szó; szívesen vett részt bennük.

Amerikában, Illinois államban született, de élt Párizsban, Floridában, Angliában, Spanyolországban és Kubában is.

Apja szeretette meg vele a természetet, bigott protestáns és uralkodó anyja elől rendszeresen elmenekültek az erdőbe táborozni vagy egy tóhoz horgászni. Ez a fajta kalandvágya később egyre csak nőtt, ami 1933-ban egészen Afrikáig vitte az írót. Először Nairobi, majd Kenya következett, de természetesen nem hagyhatta ki Tanzániát se, ahol a Serengetin kedvére vadászhatott.
1954-ben neki ítélték az irodalmi Nobal-díjat, de nem tudott jelen lenni a díszes átadón, mivel repülőjével lezuhant az afrikai Murchison-vízesésnél. Súlyos sérüléseket szenvedett, de a balesetet szerencsésen túlélte.

Négyszer házasodott, három gyermeke volt, mégis nagy szoknyapecérnek ismerték a kortársai. Nem vetette meg a földi örömöket, és sosem volt képes otthonülő férjként vagy apaként viselkedni. Ingerkeresőként folyton újabb és újabb élményekre szomjazott.

Már az első világháború alatt elkezdődött az itallal folytatott hosszú távú kapcsolata, mely később alkoholizmussá vált. Emellett mániás depresszióval is küzdött.

Visszaköltözött az államokba, ahol 1955-től kezdődően elektrosokk kezeléseket kapott, mellyel depresszióját kívánták kezelni, de minden egyes kezeléssel csak közelebb sodorták végzete felé. Ez a fajta pszichiátriai kezelés akkoriban nem számított különösnek, volt, akin depresszív viselkedése miatt lobotómiát is végrehajtottak.

Az elektrosokk-terápia miatt Hemingwaynek romlani kezdett az emlékezőtehetsége, ami miatt életkedve is egyre inkább elhagyta. Végül 1961. július 2-án, pár héttel 62. születésnapja előtt - apjához hasonlóan - főbe lőtte magát.

Ez is érdekelhet: Frida Kahlo tragikus életében egy magyar szerető is elfért

Nyitókép: Getty Images