Balázs Fecó megígérte, hogy énekelni fog az esküvőmön...

Amikor hét elején felhívtam Fecót, hogy szeretnék vele interjút készíteni, szinte gondolkodás nélkül igent mondott és meginvitált a kedvenc kávézójába. Szerdán ott várt rám, amikor pontban kettőkor megérkeztem. A beszélgetés első órája úgy telt el, hogy a diktafont sem kapcsoltam be, egy könnyed baráti kávézás vette kezdetét, olyan volt, mintha ezer éve ismernénk már egymást. Pedig több tíz év korkülönbség állt közöttünk, és azelőtt sosem találkoztunk még. Ennek ellenére azonnal egy hullámhosszon voltunk.

Mivel interjút szerettem volna csinálni, körülbelül hatvan perc csacsogás után be kellett kapcsolnom a telefon hangrögzítőjét, és a következő másfél órában újságíróként tettem fel a kérdéseimet, amikre ő részletesen és őszintén válaszolt.

Mesélt a féktelen fiatal éveiről, mesélt a szakmai sikerekről, barátságokról, a zene iránti szenvedélyéről. Mesélt válásról és kudarcokról, szakításról, könnyekről és sebekről, melyeket az idő és egy igaz szerelem érkezése tudott csak teljesen meggyógyítani. Mesélt a kápolnáról, ahol feleségének, fia édesanyjának kimondta a legboldogabb igent. Mesélt a fiáról, aki teljessé tette az életét, aki egyszerre a legnagyobb örömöt és bánatot okozza neki, és ami talán a legfontosabb, akiben az egykori lázadó, öntörvényű önmagát látja. Olyan titkokba avatott be, amiket azelőtt senki sem írhatott meg róla. Nyíltsága és őszintesége egyszerre volt megtisztelő és megható.

Nem titkolta, hogy nincs jól. 2016 tavaszán életmentő műtéten esett át, ami annyira megviselte, hogy akkor több tíz kiló is leszaladt róla. Azóta fokozottan odafigyelt magára. A pandémia miatti bezártságtól csak egyetlen dolog viselte meg jobban: a koncertek lemondása. Nyár közepén a kávéját kortyolgatva még arról beszélt, hogy mennyire várja az őszi turnét, és hogy a lelke még mindig az utolsó koncertjének sikereiből táplálkozik.

Az interjú után még egy-egy nagy pohár limonádé mellett - én harmincon innen, ő pedig hatvanon túl - együtt próbáltuk megfejteni az élet nagy kérdéseit. A nap késő délutánba fordult és mindkettőnknek indulnia kellett. Megbeszéltük, hogy küld nekem régi és új képeket az interjúhoz, én pedig hamarosan jelentkezek a kézirattal. Percekig sajnálkozott, hogy nincs nála se könyv, se CD, de így legalább volt miért egy újabb találkozó időpontján gondolkodni.

Másnap délelőtt éppen az interjút gépeltem, amikor felhívott és csak ennyi mondott a telefonba:
"Évike gyere le, itt vagyok a munkahelyed előtt, hoztam neked valamit."

Három CD-vel és egy könyvvel várt, amibe egy szívhez szóló, kedves üzenetet is írt nekem. Megölelgetett, és még egyszer megköszönte az interjút, amiért én ugyanannyira hálás voltam. A megjelenés napján már a korai órákban írt, hogy a reggeli kávé közben a cikkünket olvassa.

Ezután szinte kétheti rendszerességgel váltottunk egy-egy üzenetet egymás hogylétéről, majd hetekig tartó hallgatás következett. Egyszer csak egy telefonhívással törte meg a csendet, amiben elmesélte, hogy sajnos nem volt túl jól, de már kezdi összeszedni magát. Majd azt kérdezte:
"Évike, ugye nem mentél férjhez mióta nem beszéltünk?" – megnyugtattam, hogy a következő évtizedben sem látom annak az esélyét, hogy menyasszony legyek, mire ő egy meseszép nászajándékot ígért nekem.

„Köszi! Örülök, hogy tetszik, de megfáradtam és gyógyulgatok. Köszönöm, hogy gondolsz rám és a kedvességedet is. Szólok, amint jobban leszek."

2020. november 10-én ezeket a sorokat írta nekem, ekkor beszéltünk utoljára.

Tizenhat nap múlva megdöbbenve olvastam a hírt, hogy Fecó elment. Akkor este elővettem a tőle kapott könyvet és elolvastam azt az élettörténetet, ami ezután már történelem lesz. Két évszakon át ismerhettük csak egymást, esküvő azóta sincs kilátásban, de egy dolog biztos: a világ összes színpada üres lett nélküle.

Fecó ma, 2021. március 2-án ünnepelné a 70. születésnapját.

Nyitókép: MTI