Picasso 1900-ban érkezett először a francia fővárosba, majd néhány párizsi látogatás után úgy döntött, hogy ott is marad. A szállodára kapott szerény apanázs nagyon gyorsan elfogyott, így sürgősen szállást kellett keresnie. Ahhoz túl büszke volt, hogy szüleitől kérjen segítséget, hiszen pont az volt a cél, hogy bebizonyítsa: meg tud állni a saját lábán.
Ugyanebben az időben egy másik ifjú, Max Jacob is a Montmartre utcáin lődörgött, amikor egy kirakatban megpillantotta Picasso egyik festményét. Annyira lenyűgözte őt a műalkotás, hogy úgy döntött, felkutatja Picassót.
A két művészpalánta életre szóló barátságot kötött. Zsebük ugyan üres, de fejük tele volt ötlettel és lelkesedéssel. Együtt béreltek ki egy nyomorúságos kalyibát a Montmartre lankáján. A szobájuk akkora volt, hogy csak felváltva tudtak aludni: Picasso nappal, Jacob pedig éjszaka.
Picasso első szerelmét és múzsáját, Fernande Oliviert is itt ismerte meg, és hamarosan össze is költöztek egy másik lepusztult műteremlakásba. A szegénység mindenhol körülvette őket, a kis szobában - ami egyszerre szolgált lakásnak és műteremnek - sem áram, sem folyóvíz nem volt. A bútorzat pedig egy rozoga komódból és egy összecsukható ágyból állt. Vaskályha szolgáltatott valamicske meleget, és egy ócska cserépedényt használtak mosdóként.
Igazán rémes állapotok uralkodtak: nyáron a fojtogató hőségtől szenvedtek, télen pedig olyan hideg volt, hogy a szobában éjszaka befagyott a mosdóvíz. Vásznak, festékek, ecsetek, rongyok és lábasok tarka összevisszaságban hevertek szerteszét. Frank Bergess műkritikus nemes egyszerűséggel lepratanyának titulálta az épületet és a festő műtermét.
Ilyen nyomorúságos körülmények között élt öt évig Fernande-nal, nagy sárga kutyájával, Frikával és az asztalfiókban lakó jámbor, kis fehér egérrel. Itt, a nélkülözés és nyomor közepette festette a kubizmus alapművét, az Avignoni kisasszonyokat.
A szegénység ellenére élete legboldogabb időszakának vallotta az itt töltött időt. Picasso a saját útját járta. Konokul kitartott elvei mellett, merész művészeti újításai és tökélyre törekvése ellenére - vagy épp azért - hosszú évekig nem tudta eladni képeit senkinek. Sokszor éhezett és fázott, de eltökéltségén ez mit sem változtatott.
Aztán beköszöntött az úgynevezett "kék korszak". Picasso barátja alkoholmámorban öngyilkosságot követett el. A fiatal festő ettől kezdve a kék színnel fejezte ki e veszteség kapcsán érzett magányát, elhagyatottságát, szomorúságát.
Kék korszakának képei azonban lassacskán piacot találtak: egyre több gyűjtő kezdett a művei után érdeklődni. Egyikőjük a jó házból származó fiatal német, Wilhelm Uhde volt, aki meglátta Picasso egyik művét, és tíz frankért meg is vette azt.
Pár nap múlva néhány festővel és költővel ült a Montmartre egyik kávéházának asztalánál, ahol a mellette ülő ismeretlen férfinak a nemrég vásárolt festményről tartott lelkes beszámolót. Közben nem is sejtette, hogy ez az ismeretlen fiatal festő nem más, mint Picasso. Aki figyelmesen végighallgatta a róla szóló dicshimnuszt, majd hirtelen pisztolyt rántott elő a zsebéből - amit bizarr szokásként magával hordott, -, és a levegőbe lőtt vele. Ezzel fejezte ki örömét, hogy talált egy embert, aki művészetének csodálója.
És ez a lövés lett a kezdete Picasso művészeti diadalmenetének. Bár az első kép eladásától eltelt még jó néhány év, amíg véglegesen elhagyhatta a Montmartre nyomorúságát, hogy a Montparnasse-on telepedjen le - de ekkor már keresett festő volt. Ám egész életében táplálkozhatott a pár szűkölködéssel töltött esztendő tapasztalataiból.
Nyitókép: AFP forum
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.