A magyar vidék és a Bálint-napi hagyományok

Mondjuk az is igaz, hogy én egy antiromantikus lény vagyok.

Pedig mások ilyenkor szokták tévedésbe ejteni a kedvesüket azzal, hogy megígérik nekik az örök hűséget, és rájuk teszik a marhabillogot egy eljegyzési gyűrű formájában.

Szóval azt terveztem, hogy gyúrok ebből a Valentin-napból egy takonygalacsint, és örökre a szemétre vetem, mint haszontalanságot! Sőt: egyenesen, mint emberhez teljesen méltatlan hülyeséget, ami megint csak a kereskedőknek jó! Úgy gondoltam, hogy majd én vitriolba mártott tollal, ékes szavakkal nyúzom le a bőrt minden virágárusról, csecsebecsenepperről, hogy a világ észrevegye végre: milyen egy elanyagiasodott métely ez az ünnep! Tökéletesen készen álltam rá, hogy kifejtsem: február tizennégy az Bálint-nap, esetleg a vidéki disznóvágási szezon közepe, de semmiképpen sem egy ünnep!

Ez majdnem olyan biztos, mint hogy, akinek ötéves koráig nem születik ikertestvére, annak már nem is fog! Aztán elkövettem egy hibát. Miközben éles ellentétbe akartam állítani a félhülye városi suttyót, aki bokavillantós nadrágban, konttyal a fején villamoson cipeli haza az ajándékot, meg a traktoros legényt, aki ha túlbuzog benne a romantika, akkor beleszántja a kedvese nevét a szűz hóba, amikor rájöttem: több vagyok, mint gyökér!

Egyrészt falun pont annyi szerelmes, romantikusan gondolkodó, szép lelkű ember él, mint a városban. Sőt, itt sem szánt mindenki! Csak azért, mert szerintem a Valentin-nap egy olyan balfaszság, amiben jó érzésű ember nem vesz részt, nem állíthatom szembe, éles szakadékkal elválasztva a vidéki és a városi embereket.

Itt jött el az a pont, ami miatt kénytelen voltam múlt időben írni a fenti sorokat.

A Valentin-nap nem amerikai ünnep!

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem indián gyökerei vannak, hanem azt, hogy az ottani kultúra bizony ezt a mi európai, sőt - továbbmegyek - keresztény kultúránkból emelte át.

Sőt, állítólag erre olyan büszkék is vagyunk, hogy erre emlékezvén minden augusztus 20-án az ország GDP-jének nagy részét fel is lőjük az égbe tűzijáték formájában... És akkor pont egy keresztény ünnepre mondjuk azt, hogy amerikai?

Továbbmegyek: a feljegyzések szerint Magyarországon a Bálint-napnak külön hagyománya volt. Főleg vidéki falvakban kapcsolódott hozzá egy csomó népszokás!

Úgyhogy - mint sok minden a nagyvilágban - a Valentin-napi ünneplés többek között nekünk, magyaroknak jutott eszünkbe először. Fura, hogy még csak büszkék sem vagyunk rá, hanem ingyen és bérmentve átengedjük az amerikaiaknak... Az, hogy ez a dolog ma már nem itt tart, hanem eljutottunk addig, hogy egyes nem szakmai vélemények szerint "Balfasz, aki nem vesz gyémántot a kedvesének!", a mi hibánk, és nem az ünnepé! Jézus sem azért született meg, hogy aztán mi kétezer évvel később hitelre vett LCD-tévékért álljunk sorba a plázákban.

Szerintem, ha a Valentin-napot a helyén kezeljük, nyugodtan hangot adhatunk érzelmeinknek február közepén, és feldobhatunk egy estét némi figyelemmel, jó borral, kedves üzenettel és egy öleléssel, de akár szexszel is.

És igen, aki még nem kattintott el, és írásom ezen pontján már kezdené is írni a kis kommentjét arról, hogy "De ehhez nem kell külön ünnep!", nos neki is igaza van. Lehet, hogy még jobban, mint nekem. Csak hát ezt a cikket én írom, és nem ő.

Nekem mint teljesen szubjektív véleményalkotónak megváltozott a hozzáállásom a dologhoz: nincs ebben az ünnepben semmi, ami nem magyar, nincs benne semmi, ami nem egy szép idea mellé teszi le a voksát! És nemhogy nem ítélem el most már, hanem maga az eszme ütött egy olyan rést a kérges szívemen, amibe belefér az a romantikus elképzelés, hogy megünnepeljük azokat a párokat, akik annyira szerették egymást és a hitüket, hogy ezért még az életüket is feláldozták.

Bár ebben is csak így leírva van romantika, és végigcsinálni biztosan nem volt egy fennkölt dolog... De azért haragudni, hogy a szeretetét valaki egy szál virággal is kifejezi ilyenkor, több mint antiromantikus! Az már butaság!

Nyitókép: iStockphoto