"És lesz a kettő egy testté, egy lélekké!" - Az egy testbe forrasztott férfi és nő mítosza

Azt mondják, a házasságban, vagy még inkább a szerelemben, a kettőből egy test és egy lélek lesz. Csodálatos (lenne) hinni ebben. Eltöprengek azon, hogy ennek a mesébe illő egyesülésnek létezik-e valóságalapja? Rögtön eszembe ötlik, hogy régebben olvastam egy ezzel szorosan egybefonódó őstörténetet, ami mély hatást gyakorolt rám. A valóságos egy testbe forrasztott férfi-nőről, azaz az androgünről szóló elbeszélés volt ez.

Eleinte finom-vegyes érzésekkel közeledtem a témához, elmosolyodtam, miközben elképzeltem, hogy valaha bölcs férfiak erről komolyan tárgyaltak egymás között neves lakomáik közepette. Aztán, döbbenetemre azon kaptam magam, hogy ez az elmémbe gravírozódott történet álmomban igen sűrűn kezd újra és újra életre kelni. Mintegy helyet követelve magának a világomban. A hitemet sóvárogva.

Látom magam előtt a mostani emberformát megelőzőt, mely a mítosz szerint ténylegesen viselte mindkét nem jellegzetességeit egyetlen gömbölyű testbe gyúrva. Megelevenedik a kerek nyakon ülő két teljesen egyforma vonásokat viselő arc, a két nemi szerv, az összesen nyolc végtag, mely, ha gyorsan kívánt eljutni egyik pontból a másikba: karikázott, bukfencezett. Ezen korábbi embertípus képviselői oly mértékben voltak erősek, bátrak, okosak és akaratosak, hogy az istenek megrendültek ennek láttán.

Okkal, hiszen a történetből az is kiderül, hogy a gömbölyű testbe gyúrt emberek ráeszmélve irdatlan szellemi és testi erejükre, megkísérelték elfoglalni az istenek helyét, megkaparintani a hatalmukat. Így a felsőbb hatalmak azzal fegyelmezték, gyengítették őket, hogy kettévágták az androgün testet, mely férfi és nő volt egyetlen formába szerkesztve. (Az androsz – férfi, a güné – nő.) A fenyítés egy baljós intelemmel ért véget, melyben az istenek egy további testhasogatást ígértek, ha – az immár kettémetszett testű ember, nem nyolc, hanem négy végtaggal, nem kettő, hanem egyetlen arccal – újra megkísérelnek az istenekre támadni fitogtatva erejüket, rátermettségüket, zsenialitásukat.

Forrás: Wikipédia

Bámulatos azonban, hogy a feldühödt felsőbb lények, istenségek ezen végzetes cselekedete előtt a nemek száma mégsem kettő volt, hanem három. Az androgün nem, vagyis a kétnemű emberi természet mellett még létezett kettő, melyek ugyancsak gömbölyded küllemmel rendelkeztek. E két másik nem a nő és a férfi volt, ám nem a mai külcsínében, hanem kétszerezve – éppen úgy, ahogyan az androgün, csak itt nem különböztek egymástól, nem férfi és nő voltak, hanem férfi-férfi, valamint nő-nő. Mindenből kettő volt.

"Aha!" - kaphatnánk a fejünkhöz, ha hinni mernénk, illetve akarnánk ebben a tagadhatatlanul különleges mítoszban. Itt a magyarázat – amit egyébként maga a történet is feltár – arra nézve, hogy miért nem minden ember, ki e világban forgolódik leli meg a maga hiányzó másik felét, a párját, a társát az ellenkező nem tagjai között keresgélve. Hanem e helyett a saját neme iránt érez leküzdhetetlen, megmagyarázhatatlan vonzalmat. Az egykori kettémetélt nő értelemszerűen a hiányzó női párját kutatja. És így tesz a valaha élt férfinem is. Ha ideális esetben sikerült egymásra találniuk, az összetartozás, az elszakíthatatlanság érzése lesz úrrá rajtuk. Ekként érzik magukat teljes egésznek. És önként, a legnagyobb természetességgel fonják össze (újra) életüket.

Forrás: Shutterstock

E történet szerint ugyanakkor tévesen társítjuk a nőhöz ma a Hold szimbólumot, a Nap mint férfijelkép viszont stimmel. A nő eredetileg a Föld sarjadékaként volt számon tartva, míg az androgün képviselte a Holdat (tehát nem a nő, ahogyan manapság gondoljuk), mondván, hogy ez az égitest mindkét másikból hordoz magában jellemvonásokat. Mindezt természetesen már csak gunyorosan lehetne szóba hozni. Jobb és tán biztonságosabb is a spekuláció, a merő kitaláció mélyére süllyeszteni, hiszen komolytalannak tetszene mindaz, ki komolyan venne egy ilyen elmeszülemény-sztorit. Vagy mégsem?

Fikció vagy sem, kedvemre való eljátszani a gondolattal, hogy e kezdeti (feltételezett ősi) férfi-nő teljesség lehet az oka annak, hogy „rálelve" a párunkra az a benyomásunk támad: mintha mindig ismertük volna egymást. A közös évek során összecsiszolódva, lassan elkezdünk egymáshoz hasonlítani. Átrajzolni a másik vonásait, mozdulatsorait magunkra. Egymással olyanképpen együtt rezdülni, hogy néha meg sem kell szólalnunk, hiszen tudjuk, mit gondol, érez a társunk. Megtapasztalni a közöset, ami eggyé formál bennünket. Megélni a kettéosztott egy(ség)et. Ha pedig elveszítjük őt, a testi és lelki társat, mi magunk is követni akarjuk, mert nélküle nem vagyunk már teljesen egészek; mert hiányzó másik felünk távozásával bennünk is kialudt a fény.

Nyitókép: Shutterstock

Győrfy Linda 

Ezek is érdekelhetnek