Szerelmes levelek a múltból, melyeket muszáj elolvasni

Mind ismerjük a történetet: két ember meglátja egymást, szerelemre lobban a szívük, amit valahogy egymás tudtára akarnak adni. Bár ma már nevetségesen könnyű dolgunk van, hiszen csak rádobunk egy üzit szívünk választottjára, régen ennél sokkal türelmesebbnek és kreatívabbank kellett lenni.

Íme a régi idők legszebb szerelmes levelei:

Johnny Cash születésnapi levele June Carternek

A countryzene legendás alakja, Johnny Cash 1968. márciusában vette feleségül June Cartert, akivel életük végéig együtt is maradtak. Mindketten 2003-ban hunytak el, mindössze néhány hónap különbséggel.

Johnny Cash felesége 65. születésnapjára írt szerelmes levelet, melyben meglepően őszinte érzelmeket fogalmaz meg. Azokról a kevésbé tökéletes pillanatokról is ír, melyek bármely hosszú távú párkapcsolatban előfordulhatnak.

Boldog születésnapot, Hercegnő!

Megöregszünk és megszokjuk egymást. Ugyanúgy gondolkodunk. Tudjuk, mi jár a másik fejében. Tudjuk, mit akar, kérnie sem kell. Néha fel is bosszantjuk egymást egy kicsit. Néha talán természetesnek vesszük, hogy a másik ott van az életünkben.

De előfordul, mint például ma, hogy elmeditálok a dolgon, és akkor ráébredek, milyen szerencsés is vagyok, hogy a legnagyszerűbb asszonnyal oszthatom meg az életemet, akivel valaha találkoztam. A mai napig képes vagy lenyűgözni és inspirálni. Miattad lettem jobb ember.

Te állsz vágyaim középpontjában és te vagy létem legfontosabb értelme itt a Földön.

Annyira szeretlek.

Boldog születésnapot, Hercegnő!

John

Beethoven "Halhatatlan szerelmének" kiléte még mindig rejtély

Miután Ludwig van Beethoven 1827-ben, 56 évesen elhunyt, "halhatatlan szerelme" kilétének rejtélyét továbbra is hatalmas érdeklődés övezi. A történelem egyik legvitatottabb szerelmes levelében, amelyet 1812-ben írt, ismeretlen címzettnek szól.

Az évek során több ötlet is felmerült,ki lehet az a bizonyos címzett. Jelenleg Antonie Brentano, a gazdag örökösnő és közeli barátja, Josephine von Brunsvik a legesélyesebbek.

Az angyalom, mindenem, Énem! - Ma csak néhány szó, éspedig ceruzával (a Tiéddel). - Csak holnap fogom tudni biztosan, hol lakom: milyen méltatlan időpazarlás is az efféle! - Miért e mély bánat, mikor a kényszerűség beszél?

Fönnállhat-e másként szerelmünk, mint áldozatok árán, azzal, hogy semmit sem kívánunk? Megváltoztathatod-e azt, hogy ne légy egészen enyém, én se legyek egészen a Tiéd? - Ó, Istenem, tekints a szép természetre, és nyugtasd meg a kényszer miatt háborgó kedélyeket. A szerelem mindent követel és joggal: így vagyok én Veled, Te velem. Csak nagyon könnyen elfelejted, hogy nekem magamért és Érted kell élnem. Ha teljesen egyesülnénk, éppoly kevéssé éreznéd e fájdalmat tényt, mint én.

Beethoven gyakran meglátogatta Antonie Brentanót és játszott neki, sőt, a nő férjéhez is közel állt. Egyes történészek úgy félik, azért nem szólhat a nőhöz ez a levél, mivel ütközött volna Beethoven erkölcseivel, hogy viszonyt folytasson egy barátja feleségével.

Ami Josephine von Brunsvikot illet, ő fiatalon megözvegyült. Közös barátaik úgy gondolták, hogy neki és Beethovennek össze kellene házasodniuk, de Josephine nem akart feleségül menni egy közemberhez. Ettől függetlenül közel álltak egymáshoz, sőt, Beethoven más leveleiben "angyalomnak" nevezte a nőt, így a levél akár még hozzá is íródhatott.

Ludwig Van BeethovenForrás: Getty Images/Rischgitz

Ady verse Lédához

Az utolsó egy kakukktojás, mivel nem levél, hanem vers, és nem szerelmes, hanem egy szakítás. A Nyugat 1912. március 16-i számában közölt vers talán a magyar irodalomtörténet legdurvább szakításaként vonult be a történelembe. Ady Lédával való, viharos szerelmének vetett véget ebben a formában.

Elbocsátó, szép üzenet

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek