Egy olyan festőnőről ejtenék néhány szót, aki legalább akkora művészegyéniség volt, mint férfi kollégái, mégsem hallunk róla annyit, mint Manet-ról, Monet-ról és társaikról.
Berthe Morisot az első női művész volt az impresszionisták csoportjában. Gazdag, nagypolgári családban nőtt fel Párizsban. Szülei minden új dologra nyitottak voltak, így mindhárom Morisot lány folytathatott művészeti tanulmányokat. A zongora és az ének mellett még festészetet is tanulhattak. Nem kisebb művészek oktatták őket, mint például Henri Fantin-Latour és Camille Corot.
Fantin-Latour mutatta be őket Manet-nak. A művész akkoriban már híres és hírhedt volt, festményei nagy feltűnést és hangos botrányokat keltettek. A magabiztos, vagány Berthe nagyon hamar felismerte, hogy a férfi egy különlegesen kiemelkedő festő, és szinte azonnal az - akkor még nagyon modern - impresszionista festészet felé fordult. Szoros barátságba került a művészkollégával, szinte itta a szavait, és sokat tanult tőle, mindezzel együtt mégis megtartotta egyéni és egyedi stílusát.
Manet családja, ugyanúgy, ahogy a Morisot család is, a francia gazdag nagypolgárság társadalmi köreibe tartozott, így nem volt akadálya a találkozásaiknak. Azonban, hogy az elvárt társadalmi formát betartsák, gondoskodtak róla, hogy ilyenkor más is jelen legyen. Legtöbbször Morisot anyja kísérte a lányt Manet műtermébe.
Különös viszony alakult ki Manet és Berthe között. Vajon csak a közös érdeklődés miatt kialakult szoros barátság kötötte össze őket, esetleg plátói szerelem, vagy talán több annál?Édouard Manet-nak ekkor már volt egy házasságon kívüli fia, akiről mindenki úgy tudta, hogy a Manet-házban zongoraleckéket adó fiatal holland nő testvéröccse. Később az anyának és gyermekének bérelt egy kis lakást, ahol rendszeresen látogatta őket - de félve a busás havi apanázs megvonásától, az asszonyt csak édesapja halála után vette feleségül.
Ismeretségük kezdetén Manet azzal a különös kéréssel fordult a lányhoz, hogy üljön neki modellt. Ma nem is értjük, miért volt ez olyan merész, mondhatni pimasz kérés, de akkoriban a női modellek az alsóbb rétegekből kerültek ki. Pénzért dolgoztak, és nem ritkán szexuálisan is rendelkezésükre álltak a festőknek.
Édouard Manet összesen 11 olajfestményt és egy akvarellt festett Berthe Morisot-ról. Szinte minden képen egyedül látható a lány, ami abban az időben meglehetősen kompromittáló viselkedésnek számított. De ezeket a műveket a festő nem szánta eladásra. Hét festményt magának tartott meg, és lakásának falait díszítették egészen a haláláig. A többi kép pedig barátokhoz került. Ez igen sejtelmes...
Ami biztos, hogy hét évvel megismerkedésük után Berthe nem Édouard-hoz, hanem a festő testvéréhez, Eugéne-hez ment feleségül. Művészi fejlődését sem a házassága, sem társadalmi kötelezettségei, sem saját háztartása nem hátráltatta. Egyetlen gyermeke születése után a festészetének állandó motívuma lett a gyermek. Julie a kertben, a zongoránál, játék közben... Ezek a finom színű festmények és pasztellek később hírnevet és elismerést hoztak számára.
A legismertebb műve A bölcső című festmény, amit ugyan még nem saját gyermekéről festett, de első ízben jelenik meg rajta az anya-gyermek motívum. Testvérét, Edmát láthatjuk a képen az alvó kislányával. A festőnő egy pillanatra megállítja az időt, csend és nyugalom tölti meg a szobát. Egy olyan meghitt szituációt mutat be nekünk, amelyből szelídség, báj és szeretet sugárzik.
Azt gondolom, nincs is őszintébb és gyengédebb jelenet, mint ahogy az édesanya a bölcső fölé hajolva, a fejét a karjára támasztva gondoskodó tekintetével figyeli az aprócska, törékeny kis lény életének kezdetét.
A bölcső biztonságában, védettségében az anya jobb kezével könnyedén elmozdítja a bölcső finoman fénylő muszlinfüggönyét, ami alatt jól látható az alvó gyermek rózsaszín babaarca, és szinte halljuk az egyenletes, békés szuszogását. A finom árnyalatok és halvány színek intimitást sugároznak és a tisztaság, az ártatlanság szimbólumai.
Érdekesség, hogy erre a csodaszép festményre nem figyeltek fel a kiállításon, csak egy-két kritikusnak tűnt fel különös eleganciája és bája. Miután a festőnő nem tudta eladni, családi tulajdonban maradt a kép, amit 1930-ban ajándékoztak a Louvre-nak. Így a mi szerencsénkre és örömünkre közkinccsé vált.
Nyitókép: AFPforum
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
