Csernobil: Idősek, akik a zónában találták meg a békét

Ha tetszik a Csernobil sorozat, de rémisztőnek találod, ezt a történetet imádni fogod: néhány idős csernobili néniről, a tiltott zóna utolsó lakóiról szól. Holly Morris és Anne Bogart 2015-ös dokufilmje, a The Babushkas of Chernobyl egyszerűen zseniális.

Az 1986-os robbanást követő kitelepítés nagyjából 115 ezer embert érintett. Azt ígérték nekik, hogy három nap után visszatérhetnek, de erre soha nem került sor: a terület a számítások szerint még legalább 25 ezer évig nem lesz lakható az ember számára.

Az állatok és az élővilág azonban hamar visszatért a zónába és bámulatos módon alkalmazkodott a megváltozott - radioaktív - körülményekhez. Velük együtt egy maroknyi - nagyjából 110 - ember is visszatért: voltak, akik még 1986-ban, mások azonban hosszú évek kijevi, moszkvai kálváriája után. "Rossz helyen kelt fel a Nap, nem tudtam megszokni" - utal az egyik csernobili nénike az áttelepülés traumájára.

Forrás: Shutterstock

Az újratelepülők - mert így hívják magukat - többsége nő, és zömében 70 éven felüliek voltak, mikor visszaköltöztek. A kormány ugyan illegálisnak nyilvánította a visszatérést, de az idősek esetében szemet hunyt felette: visszakapcsolták nekik az áramot, vizük a kerti kutakból van, és a zónában postás is jár, aki kiviszi a nyugdíjat. Az erőmű és a kutatóállomás dolgozói húsvétkor misére viszik a néniket, akik ha ügyesen helyezkednek, jó napokon még mobiltelefonnal is felvehetik a kapcsolatot a városi rokonsággal...

Nemigen támaszkodnak a külvilágra: képesek minden élelmet maguk megtermelni, és közösen ünneplik a születés- és névnapokat, egyházi és állami ünnepeket. Horgászni járnak, gombát szednek, baromfit tartanak, gyümölcseikből lekvárt, bort és házipálinkát készítenek, és színes, vidám ruhákat hordanak. Ők már nem a sugárzástól félnek, hanem az éhínségtől, hiszen megélték a második világháborút, épp úgy, ahogyan Sztálin vasöklének szorítását.

Az egyik legmegkapóbb helyi lakos, Valentyina Ivanovna annak idején ápolóként dolgozott a pripjatyi kórházban, így 12 perccel a robbanás után már szolgálatban volt, pontosan látott és értett mindent, ami történt.

Forrás: Shutterstock

Ahogyan a többi lakos, ő sem tájékozatlan vagy naiv: tisztában van a radioaktív sugárzás veszélyeivel. Maga is meglepődik, mikor a csernobili laborban megállapítják, hogy szervezetében a sugárzás mértéke csupán az átlagos szint legmagasabb értéke, noha mindent eszik, iszik, ami a zónában megterem. Márpedig az erdők és a földek számítanak a leginkább szennyezettnek...

Valentyina amolyan bölcs ökotündér: teljesen zero waste háztartást visz, ismeri az összes gyógynövényt a régióban, és ki is mondja: "Kijevben annyi az autó, hogy az ember az egész periódusos rendszert a tüdejébe szívja, és csupa olyan élelmiszert eszik, amit vegyszerekkel kezeltek. Itt minden természetes, csend van és nyugalom." Úgy véli, alázattal kell lennünk a természet felé, és minden erőnkkel óvnunk kell azt. Akik a zónában élnek, azoknak az ökológiai lábnyoma valóban alig látszik...

Forrás: Shutterstock

Sokan próbáltak már rájönni, mi az oka annak, hogy ezek az idős visszatelepülők - a mostoha körülmények ellenére - többnyire túlélik a Kijevbe, Moszkvába telepített társaikat. Fontos, hogy az időseket kevésbé érinti drámaian a sugárveszély, és valószínű, hogy hamarabb elviszi őket az idős kor, minthogy a mellékhatások jelentkeznének.

Emellett úgy tűnik, hiába vannak folyamatosan relatív magas fokú sugárzásnak kitéve, az anyaföld közelsége, az otthon melege és apró közösség összetartása erőt ad nekik a mindennapokhoz. Míg a kitelepülők körében gyakori a depresszió, az alkoholizmus, és sokan már tíz évvel a katasztrófa után a föld alá kerültek, ők nyolcvan és kilencven éves koruk fölött is hajnal négytől késő estig fáradhatatlanul dolgoznak a kertben, a vízparton, a házikókban.

A legszívmelengetőbb azonban a kitartás, az optimizmus, az erő, ami ezeket az asszonyokat jellemzi. Nem csupán elképesztően talpraesettek, hiszen otthont teremtenek a világ legelhagyatottabb zugában is, de - a huszadik század legsötétebb népirtásait és tragédiáit túlélve - a világ legsúlyosabb atomkatasztrófája sem pusztította el az életkedvüket. A filmkészítők és nézők számára azt is világossá tették, hogy ők itt, ezen a földön fognak meghalni, és szeretnék, ha hamvaikat a zónában szórnák szét...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?