Tinder-randiból szerelem? Elköteleződni nem akar, de nem tud kiverni a fejéből

Úgy indult az egész, hogy nagyon szerettem volna már egy normális kapcsolatot, ezért fordultam a Tinderhez. Sok reményt nem fűztem hozzá, de úgy voltam vele, minden csatornát érdemes megnyitnom, ha azt szeretném, hogy rám találjon a Nagy Ő. Így akadtunk össze. Egy rövid szöveges üzenetváltás után spontán találkoztunk. Nekem másnap korán mennem kellett dolgozni, így a találkozó időtartamát maximum két órára korlátoztam. Ebbe egy könnyű vacsora egy pohár borral simán belefér, és nem kell magyarázkodni sem a végén, ha valamiért mégsem jönne be a randi.

Így is lett: találkoztunk, vacsoráztunk, és beszélgettünk. Ahogy eltelt az első óra, már éreztem, hogy ez több lesz, mint két óra. Elvarázsolt kisfiús arcával, intellektusával, humorával. Utána még nyakunkba vettük a várost, és sétáltunk, balzsamos, romantikus csütörtök este volt. Persze véletlenül pont a lakása környékére keveredtünk, amikor rám tört a szükség, így adott volt, hogy felmegyünk hozzá. Ahogy kinyílt az ajtó, úgy nyíltunk meg mi is egymásnak.

Éreztem, hogy részemről több is lehetne, mint ez az egy éjszaka, ezért taktikusan elkértem tőle egy könyvet búcsúzáskor, hogy legalább még egyszer biztosan találkozhassunk. Akkor még úgy tűnt, pár napon belül be is fog következni.

Vasárnapra megbeszéltünk egy újabb randit. Izgatottan vártam, lelkileg készültem az újabb találkozónkra. Csörög is a telefonom, biztos a részleteket fogjuk megbeszélni. Nem... Bevallotta, hogy megijedt. Nem akar elköteleződni, és habár nagyon jól érezte magát velem, egyszerűen retteg az elköteleződés gondolatától, így a könyvet "ünnepélyesen rám hagyományozza". Értetlenül, földbe gyökerezett lábbal álltam, miközben hallgattam a szavait. Nem értettem, hiszen minden passzolt közöttünk. Nehezen bár, de pár hét alatt túltettem rajta magam.

Úgy egy évvel később érkezett egy üzenet tőle: nem tud kiverni a fejéből, szeretne velem újra találkozni. Addigra már egy másik férfival éltem együtt, így bár kedvesen, de elutasítottam. Belül azért egy kisebb fajta öröm pislákolt, de gyorsan lecsendesítettem magamban. "A kis hülye!" - gondoltam magamban. Tudtam, hogy valamikor még jelentkezni fog, hiszen nagyon jó volt az együtt töltött idő.

Még pár hónappal az üzenete után sem tudtam továbblépni - ahogy ő sem. Felhívtam, és megbeszéltük, hogy ha újra egyedülálló lennék, szívesen megismételném azt az éjszakát. Így ennek tudatában búcsúztunk el. Mindketten tudtuk, hogy jelen körülmények között veszélyessé válna a találkozás, hiszen még telefonon keresztül is izzott köztünk a levegő. Aztán vége lett a kapcsolatomnak. Nem miatta, egyszerűen csak vége lett. Bevallom, picit örültem is neki, mert így újra találkozhattunk. Így is lett. Nem volt ugyanolyan, mint először, de legalább felülírtuk annak az éjszakának a megismételhetetlen tökéletességét.

Így már mindketten tovább tudunk lépni. Ő továbbra sem szeretne elköteleződni, de már rájött, hogy változni szeretne, mert ez nem maradhat így örökké. Most megnézzük, hogy milyen az, amikor egyikünk sem akar a másiktól semmit, csak jól érezni magunkat együtt. Míg itt van az ágyamban, finoman emlékeztetem arra, hogy hiába nem akart elköteleződni, két és fél évre elköteleződött egy felejthetetlen éjszaka emlékének. "Igen, tényleg" - mosolyog egyet.

Erika történetét Hingyi Boglárka jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock