Félsz. Hát persze, hogy félsz szeretni, megint, ismét, újra, vagy még mindig. Sok a seb, a feldolgozatlan, elfojtott fájdalom, amit jobb a magabiztosság álarca mögé rejteni.
Forgószélként kavarog a fejedben a kérdés, hogy ki merd-e tenni a lelked ázni az esőbe. Villámhárító nincs, csak a tető nélküli fal áll benned. De olyan masszívra építetted, hogy azon az se jut át, aki megérdemelné, hogy ne hónapokig tartó kemény munkával bontsa le - ha sikerül neki egyáltalán. Aki igazán kíváncsi rá, hogy mi van a túloldalon. Nem akarsz szeretni.
Forrás: Shutterstock
Mintha régészeti lelet lennél, maradvány egy letűnt korból, ahol még számított a szív, az erő és minden bőrön belüli érték. De puha szőrű ecsettel kell hozzád érni, mert egy hirtelen vagy erősebb mozdulat porrá zúzza benned a bizalmat.
A kint álló topog a fal tövében, valahol a mélyben még ott a bátorság benned is, hogy odalépj a kapuhoz, és beljebb invitáld, de félted a szíved, azt az ökölnyi izomköteget, ami üvegpohárként roppanna szét a csalódástól, és szakadna meg végleg.
"Hát kell ez nekem?" - teszed fel a kérdést magadnak.
Az "igen-nem" hadsereg a gyomrodban tartja az ütközetet, pedig a választ pontosan tudod. Szomjazod a szerelmet, ami elől menekülsz. Remegsz érte, mint piás az olcsó borért, a sejtjeid kórusban sikoltják, a zsigereid lüktetve akarják.
De te ki akarod üríteni a szíved. Kiköltöztetni belőle minden érzést, hogy ne fájjon semmi, robotüzemmódra állítani félholt lelked, a nem-érzés zsibbadt állapotában lebegni, és ettől remélni a totális boldogságot. De hiába dobod az érzelmek zúzdájába, és falod nagykanállal a fájdalmat - habzsolnád a szerelmet, ha nem félnél.
Ne félj szeretni
Rohadt vágyfüggők vagyunk, lógunk a szeren, és pusztulat vár ránk, ha nem kaphatunk. Hát hagyd, hogy a falad előtt toporgó esélyt kapjon! Hagyd, hogy átfolyhasson a vénádba szúrt szerelem az érhálózaton, forduljon fel a világunk, lógjunk fejjel lefelé, rúgjuk a csillagokat a sarkunkkal, élvezzük az agyunkba tóduló bódulatot! Leheljük ki az "egyszer megszűnik a hatása" bűzös félelmét a szánkon!
Húzd hát magadhoz a dílert, a pontot, ahonnan az anyag beszerezhető, mert kell a szer, különben megszűnünk létezni. Kell neked is, mint a levegő, mert beindul a szív, mint egy vegyszerpumpa, duzzadnak a szervek, tolja a sejtjeinkbe az életet, a mindent építő és egyszerre pusztító érzést, mert emberből vagyunk, rohadt vágyfüggők.
Engedd be a dílert!
Szegő Lindi
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
