Mikor unom már meg, hogy utánad sír a lelkem?

Kérem a titkos receptet, amitől elmúlik ez az érzés. Mikor unom már meg, hogy utánad sír a lelkem? Mikor jön el az a nap, amikor már nem fog dübörögni a szívem, és nem kezdem el kapkodni a levegőt, ha eszembe jutsz?

A lelkemből nem tudlak kiszakítani

Bár süket lennék! Bár kettétéphetnélek, mint egy papírt, melyre az arcodat nyomtatták! Bár megmutathatnám azt a káoszt, amit okoztál! Könyörögnék, hogy segíts. Járd végig velem a sűrű erdőt, légy a kijárat a semmiből, és segíts, hogy ne fájjon minden lépés. Megtehetném, hogy szólok, de megéri? Jobban leszek, ha a karjaidba rohanok, ahogy azt már milliószor elképzeltem? Vagy csak újabb dózist kapok az elérhetetlenből, mely szép lassan méregként folyik szét a testemben?

Nem kell mindennek nehéznek lennie, de te mégis az vagy. Ólomsúlyként telepszel rám, és beleszakadok. Menj el kérlek, legyen béke - bennem és köztünk. De aztán írj rám! Írd, hogy nem ezt akarod, hogy megbántad, és mégsem jó nélkülem.

Látod, ezt okoztad: tűz és víz tombol bennem. Szeretlek és gyűlöllek egyszerre. Szeretem, amit tettél velem, és gyűlölöm, amivé változtattál. Sosem végződő ördögi kör lettél az életemben, a lelkemben. Vajon érti ezt bárki is? Hogy minden álmomban ott vagy, és a falat kaparva ordítok, hogy maradj még. Vajon meddig tűröm még, hogy csupán a lelked megnyugtatására használsz? Mert sajnos ez a valóság: csak szólsz, és bármi is történt, képtelen vagyok hátat fordítani neked.

Hogy boldog légy, teljes és napsütötte tavasz annak a személynek, akihez tartozol. Hogy lehelj csókot a homlokára, mikor nehéz az élet, és fájnak a napok. Hogy éjszakánként szorosan öleld magadhoz, attól félve, hogy eltűnik az idő múlásával. Hogy érezd: vele kerek a világ. Remélem, én is megtapasztalom egyszer, hogy ez milyen...

Nyitókép: Shutterstock