Szeretlek, de sosem foglak feleségül venni...

Persze, ahogy pötyögtem azt a néhány sort, újra elbizonytalanodtam. Mi van, ha nem is reagálsz? Végigfutott az agyamon még pár ezer variáció, de egy óvatlan pillanatban egyszer csak lenyomtam a küldés gombot. SMS-t küldtem a számra, amihez már nincs név rendelve.

Igyekeztem felkészülni a legrosszabbra. Arra, hogy becsaptak a megérzéseim. És rosszul értelmeztem a fiad felbukkanását, vagy azt, hogy veled álmodtam. Mígnem a szemem sarkából észleltem: megérkezett a válasz. Az a fajta, amire csak te vagy képes. Itt bizonyosságot nyert, hogy nemcsak én érzem úgy, hogy ismét dolgunk van egymással. Választ kell kapnunk egymástól. Furcsa ez, mert egyetlen dolgot kivéve minden klappolt a kapcsolatunkban. De az az egy végül vízválasztó lett. Te sem engedtél belőle, és én sem...

De hirtelen minden elszállt, csak a jelen bizsergő érzése maradt, ahogy pötyögtem vissza: "Hiányzik az adrenalin, Csoki! Holnap este 8-kor az elágazásnál, de ne késs el!" Hangosan nevettem a padlón fetrengve, és éreztem, hogy elárasztotta a testemet az endorfin. Fogalmam sem volt, mit fogunk kezdeni egymással ennyi némaságban töltött év után, de abban biztos voltam, hogy elmondom:  hiányoztál már.

Talán te sem hitted volna, és talán még ma sem értem, hogyan, de megtettem. Kiszálltam, rád csaptam az ajtót, és nem vártam választ. Vagyis, dehogyisnem vártam. 

 A nő, akivel nemcsak az ágyadat és az életed akarod megosztani. Naivan azt gondoltam, felfogod, milyen fontos ez nekem, és ezért neked is az lesz. De a szemed villámokat szórt, és ez tőrt döfött a szívembe - ami után düh és megalázottság áradt szét bennem.

Bíztam a szerelmedben, az érzésben, hogy összetartozunk. Azt hittem, nem tudnál nélkülem élni. De nem így lett. Látszólag gyorsan továbbléptél. Ha most nem bukkan fel a fiad, és nem mesél a szakításunk utáni lejtmenetedről, akkor vélhetően soha nem ülök be újra az autódba.

De mikor felértem a hegytetőre, éreztem a zsigereimben, hogy mi ezt a találkozót már nagyon régen megbeszéltük. Hihetetlen déjá vu-m volt, ahogy álltál a kocsinak dőlve a piros pulcsidban, rövidnadrágban és abban a rémes lábujjközös papucsban. Remegtem, ahogy kiszálltam. És csak álltunk egymással szemben szótlanul. 

Fokozatosan emelted a tétet: először csak óvatos köröket mentünk, aztán egy nem várt pillanatban tövig nyomtad a gázt. Féltem, hogy hányni fogok, mint ahogy attól is, hogy most sem mered kimondani: képtelen vagy elköteleződni. De nem lett igazam. Kimondtad. És azt is, hogy neked nem a papír, hanem pont a papír nélküliség lett volna a szerelmünk záloga.

Tudod, őrült vagy, és még most sem értelek, de azt tudom, hogy szeretlek...

Baranyai Kata novellája

Nyitókép: Shutterstock